Abban az évben hideg tél volt, feketeség borult a tájra.
A fenyőerdő egymásba kapaszkodó fái kizárták a külvilágot és a fényt nyugalmas életükből. Az ágakon vastagon pihent a hó, a gyanta és a sötétség miatt a talajt száraz tűleveleken kívül semmi más nem borította. Egy ember nagyságú alak suhant keresztül a vidéken. Lába nem érte a földet, minden megerőltetés és segítség nélkül lebegett. Ruhája, csakugyan, mint teste, áttetszően fénylett. A rejtélyes élőlény szemei kéken csillogtak, és alig pislogott velük. Úgy tűnt, valamit vagy valakit keres. Aztán, hosszú percek múlva megállt, nem is mozdult, mintha kővé dermedt volna. Egy koros, magas lucfenyő irányába fordult. A törzsébe vájt lyukat nézte, amit valószínűleg bagoly vagy egyéb állat használhatott odúként. Megindult felé, feljebb emelkedett a levegőben, majd belenézett a mélyedésbe. Ekkor megtorpant. Előre nyújtotta hosszú, vékony karjait, és egy hozzá hasonló, csecsemő méretű lényt húzott elő a fa belsejéből. A picike teremtmény mozdulatlanul feküdt a kezek között, és alélten szuszogott. Egyre lassabban, egyre halkabban. A nagyobb alak szeméből üvegszínű és ólomsúlyú könnycseppek potyogtak tömegével. Letette az avarba a már halott testet, még egyszer utoljára megölelte, végül továbbszállt az ágakon át. Keserves énekbe kezdett. Lágyan, csöndesen dúdolt, talán a gyász miatt, talán azért, hogy meghallják, és ne kelljen egyedül lennie. Negyed órán belül még egy társát találta meg, és temette el. Közeledett az éjszaka. Fáradtan leült egy kidőlt rönkre, dalolt, és várt.
Ezzel egyidejűleg egy háromtagú család mókázott a tisztáson. Barátaikkal együtt hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek. A szülők büszkesége, a bátor, kamaszodó Tomi egyre közelebb került az erdőhöz. Valami titokzatos erő húzta, egy hang. Aminek forrását muszáj volt felkutatnia, különben nem nyugodott volna. Tomi megvárta a megfelelő pillanatot, és ugrott. Át az alacsony lombok között, addig fúrta magát, míg már semmi világosságot nem látott. Viszont lövésekre és sikolyokra lett figyelmes. Felismerte anyukája és édesapja sikítását, és tudta, valami borzalmas dolog történt. Hirtelen nem érezte magában azt a bátorító néhány szót, amit szülei mondtak folyton neki. Nem érezte a lángolásukat. A szeretetük ugyan megmaradt, de valahogy olyan távolinak tűnt. Tomit nem támogatta senki, rá kellett jönnie, veszélyes helyen jár, teljesen egyedül. Ennek ellenére nem hátrált meg. Folytatta útját egyenesen. Abba a bizonyos irányba, ahova a szíve és az a hang vezette. Egyre tisztábban értette a dallamot, és kezdett figyelni a szövegre:
- Elmentek. Egyedül vagyok. Meg fog ölni! Úgy, mint ahogyan a többieket is. Segítség…- zokogott lányhangon a furcsa, áttetsző lény. Tomi óvatosan közelített, kíváncsi volt a neki háttal álló alakra. Figyelmetlensége miatt megcsúszott a leveleken, és nagy zajt csapott. Az élőlény hátrakapta a fejét, és Tomit megpillantva a magasba emelkedett. A kamasz fiú pedig iszonyatos félelemmel és csodálattal követte tekintetével a mozgást. Nem bírta ki beszéd nélkül, na, és nagyon izgatta a különös dalszöveg, ezért megszólalt:
- Elnézést… nos, eltévedtem. Ki tudnál engem vezetni innen?- bátortalankodott. Várt egy percet, azonban választ nem kapott. Ekkor megint eszébe jutott a dal. Így ő is dúdolásba fogott. Elénekelte ugyanazt, amit előtte prózában szavalt. A lény most felé fordította füleit, majd felelt:
- Aki ide egyszer belép, többet nem jut ki. Sajnálom.- jelentette ki, és lejjebb ereszkedett, egészen Tomi szemmagasságába került.
- Ez biztos? Itt mégsem élhetek örökké!- ellenkezett a fiú. Partnere alaposan végignézett rajta. Fekete, felzselézett haj, szemöldök-piercing, farmer, bőrkabát, és meglepően vonzó arc. Ehhez képest ő… Kék szemei elbújhatnak a barna mellett, és… Minek is leírni, teljes egészében szinte észrevehetetlen. Pedig Tomi nem ezt gondolta. Szerinte a személy, akit lánynak nézett, gyönyörű és titokzatos volt. Nyilván, a fiú azt hitte, hogy aki vele szemben áll, ember. Honnan is kellett volna sejtenie, hogy egy érzés megtestesítője…
- Hogy hívnak?- kérdezett a lény.
- Tominak. Vagyis a nevem Csillag Tamás.
- Értem. Hát, akkor, szia Tomi. Én Kyakho vagyok… Hogy kerülsz ide?- barátkozott Kyakho, Tomi nem kis örömére és megkönnyebbülésére.
- Hangokat hallottam, és úgy döntöttem, kiderítem, honnan jönnek. Így bukkantam rád. És te?
- Én mindig is itt éltem. Három társammal együtt. A legkisebb volt Annie. A tőlem idősebbek meg Donan és Rams. Az emberek hoztak létre minket. Nem, nem tudományos kísérletekkel, hanem az érzelmeikkel. Annie vidámságból lett, örömből és hasonlókból. Donan, ah, őt a bátrak bátrának hívtuk. És Rams… maga a gonoszság, a gyűlölet. Egyszer majdnem legyőztük, de most visszatért. És megölte őket. Nincs többé Annie, Donan… Mind halottak! Már csak én vagyok. S ha nekem is végem, nincs többé semmi.
-Várj!- szólt közbe Tomi.- Nem eshetsz pont te kétségbe! Hisz, ha nem tévedek, te vagy a remény. Ugye? Mivel a remény sosem hal meg! Ez így igaz. Édesanyám minden reggel és este ezt súgta a fülembe. De sohasem hittem neki. A reményt nem tartottam fontosnak. És látod, nélküled én sem lennék már sehol. Csak a remény lehetsz. Ugye igazam van?
- Tökéletesen. Köszönöm…- és Kyakho újra zokogásban tört ki.- Ne haragudj, de úgy emlékeztetsz valakire, akit én… Hagyjuk. Aludnunk kell.- fojtotta a lány magába a szót, rádőlt a megilletődött Tomi vállára, és mindketten álomba szenderültek.
Tomi órákkal Kyakho után ébredt, ezért fogalma sem volt arról, hol lehet az a személy, aki nélkül ő csak félembernek érzi magát. Már percek óta törte a fejét a lehetséges megoldásokon, mikor suhogást hallott. A neszt Reménnyel azonosította, így üdvözlően megindult az irányába. Hamarosan egy alak bontakozott ki előtte a homályban. Nem sietett, kelletlenül húzta lábára nehezedő súlyát. Azonban amikor észrevette a tinit, gyorsított a tempóján. Egyre közelebb ért, és Tomi valamit furcsállni kezdett. Bárhogy is próbálta, nem látott keresztül barátján. Feketén ragyogott. Lehet, hogy nem is… Az idegen megragadta a fiú karját, és rátámadott. Rávetette magát Tomira, és belemélyesztette hegyes körmeit. A testből kiszivárgó vér lassan mindent beborított. Vörös lett a védtelen kamasz bőre, a ruhája, a talaj, de még a gonosz is. Tomi már ordított a fájdalomtól. Nem bírta tovább. Lelke már-már elhagyta… Még mindig lenne remény? Ugyan, felesleges…
Autók ezrei száguldoztak az úton. A járművek vezetői észre sem vették az egyik kanyarban vonyító sebesült kutyát. Az előbb dobta ki volt gazdája, miután az ártatlan négylábú kínok kínját szenvedte már el. Az ember nem lett volna hajlandó szegény keverék fajtájú állatot tisztességesen eltemetni, inkább kitette a házától kilométerekre. Bell nyüszített, az utolsó perceit élte. Várta a megnyugvást. Csak ez az őrjítő érzés tűnjön el! Haljon meg már végre! Úgy szeretné! Ha van igazság ebben az átkozott világban… És az utolsó nagy kérését meghallgatták valahol odafent, és teljesítették. Igen, látta magát, üres tetemét azon a helyen, ahol nemrég még kínlódott. Azonban most szárnyalt a széllel, amely messze-messze repítette fájó emlékeitől. Szabadulni akart. Azt szerette volna, hogy soha többet ne jusson eszébe a múltja. Imádott játszótársa, a kis Viki, hogy ugrált mindig vele! A régi szép történetek… Az az ember pedig miket tett! Hogy bántotta! Olyan kegyetlen az élet! Van még remény a folytatásra?
Talán, ha kitalálom a folytatást, leírom azt is. Egyébként ezt tegnap írtam. Nagyon béna?
