Távol a kutyától, távol a szenvedő Tomitól és a történtekről mit sem sejtő Kyakho-tól, egy hangos nagyvárosban fiatal kislány üldögélt a hotelszobában. Édesanyja mosogatott, apja pedig most ért haza. Beszélgetni kezdett feleségével, majd nemtetszésének hangot adva összetört egy-két tányért. Az asszony jajjgatott, és menekült a lapátkezek elől, a lány pedig némán várta az egész végét. Mindig ez van. Minden nap. Kezdetben csak apróbb dolgokon vesztek össze, de az ellentét egyre inkább elhatalmasodott, a férfi pedig nem tudta haragját lecsillapítani. Még a 6 éves gyermeke sem érdekelte! Viki hiába sírt, és könyörgött, semmi. Semmi nem változott. És mostmár Bell sem lehetett vele. Az apa kihajította az állatot. Viki egyszeriben megelégelte a helyzetet. Ilyen szerencsétlen életet... Ő ebből nem kér.
Kinyitotta az erkélyajtót. Tudta, feladni soha nem szabad. Nem, ezt ő sem akarta. Aztán lenézett. 10 emelet magasan volt. Alatta számtalan autó, busz, melegen öltözött ember, zsúfolt hétköznap délutáni élet. Eszébe jutott, tegnap még nem egyedül bámészkodott. Hű társa, Bell mellette állt. De hol van ő már? Biztos meghalt. Apa csúnyán elbánt vele. Viki felmászott a korlátra.
- Megyek már, Bell. Kicsi kutyusom, mindjárt a régi lesz minden. Csak mi ketten. Megígértem. Emlékszel? Az első nap, amikor megkaptalak. Sietek. Öt, négy, három, kettő...- a gyerek visszaszámolt. Felkészült az ugrásra. -Egy.
Ennyi volt. Sebesen zuhant. Hat év az életből, bőven elég. Mi lesz ezután? Van még remény?
folyt.köv., Ja, és ez volt az utolsó darab. A folytatásban összeáll a kép...
