Boldogok voltatok. Igazán... És akkor... El kellett mennie, mert hívta a kötelessége. Az az ostoba halaszthatatlan feladat. Dehát ez fontosabb lett volna neki, mint te?
Nem. Tudod, hogy nagyon szeretett. Meg is halt volna érted, ha megkéred rá. Imádott... Úgy, mint még soha senkit. És te? Ugyanígy éreztél. Annyira szeretted, hogy az leírhatatlan. És még most is, még most is szereted! És ő is téged. Mikor jön már vissza? Szedvedsz... És kinyílik a bejárati ajtó:
- Szívem, hazajöttem a bevásárlásból!
Uhh, látszik, ilyen történetek jutnak eszembe, tehát eléggé K.O.-s állapotban vagyok xD... Épp pattogatott kukoricával tömöm magam, és Sancinak szurkolok, hogy mosolyogva érjen haza a taekwondo-versenyéről.
Nem is olyan régen még Sápon voltam anyával meg Petivel, a játszótéren. És amikor odasétáltam a hintához, ahol mellesleg két fiú ült, akkor az egyik hirtelen hanyattesett, és kirepült a hintából. A másik megkérdezte:
- Hát te mit csinálsz?
- Csak ki akartam próbálni, amit Pityu mutatott tegnap, de nem jött össze... Kényelmes itt a földön feküdni, nem próbálod ki?
Én úgy nevettem x) Így jutott eszembe Aggtelek:
Játszótér, Reni és Én hintázunk, sehol senki ismerősünk, csak pár idegen. Simán elhitethetjük velük, hogy nem beszélünk magyarul, ezért csak németül dumálunk. Igazán értelmes mondatokat alkotunk, pl. hogy a fű zöld, de mért nem kék, meg ilyenek, nevetünk, és akkor a hinta nyikorogni kezd, én meg hangosan elkiáltom magam:
- Was nyikorogst du?
Tök jó az életben, hogy soha nem tudhatunk semmit előre. Nem? Például hiába ígéri meg a tanárnő, hogy dolgozatot irat, ha lebetegedik, nem jön suliba, akkor nem bírja megtenni.
Huhh, ma egy likőrös csokit se ettem, tényleg ;)
