Ma megint olyan... Olyan izé napom volt. Csak sodródtam az árral, csak mentem, amerre vitt az utam, céltalanul, reménytelenül, elveszve...
Vn szavai a lelkembe vésődtek, és erőt adtak. De ugyanakkor, megint csak rá tudok gondolni, és már nem érdekel senki és semmi más. Ez olyan, mintha önző lennék, csak nem én állok a középpontban, hanem ő. De ez fáj, mert elképzelem, hogy nektek mennyire fájhat. Csak annyit fűznék hozzá, hogy próbáljatok megérteni. Vn különlegesen fontos számomra, és hiányzik, mert már nagyon rég nem láttam, és az a sok-sok km távolság megvisel, hiába akarom elrejteni ezt az érzést, néha kijön rajtam. És ekkor nem lehet velem mit kezdeni, nem vagyok képben. A lelkem elmegy, messze, Lyonba, és napokig nem talál haza. Tegnap este is valami hasonló történt, és most megint önmagam vagyok. Az a lány, akit senki nem ismer.
És annak a személynek, aki azt gondolja, hogy mindig sírok, igaza van. De senki nem látja, senki nem tudja, senki nem hiszi.
De aki nem tartozik a "senki" kategóriába, ő pedig tudom, segíteni szeretne, de nem tud :(
Nekem kell legyőznöm saját magam, vagy tennem valamit. Bár, most ez így jó. Nekem tökéletesen jó. Jó, ez az érzés, mintha a talaj felett lebegnék ezer méterekkel, és...
Azt képzelem, ülök egy vonaton, ami visz, a semmibe, a végtelen semmibe, aminek a közepén ő áll. Ő, akiért mindezt teszem. De út közben nehéz... Én mégis, ülök azon a kényelmetlen, száguldó vonaton, és nézek ki az ablakon. Mindent magam mögött hagyok, éjszaka nem alszok. Kint egy csillag... Elhagyja az eget. Eldől a fejem, a falhoz koccan. Bámulom a fényeket a sötétben. Már nincs sok hátra, és teljesen elveszek. Akarom én ezt? Elhagyni az előző életem? Egy ismeretlen helyre keveredni? Dehát ő... Vakon megbíztam benne, hittem neki, akkor most miért, miért kételkedek? Minden rendben ment idáig, de akkor most... Nézek ki az ablakon. Összemosódnak a fények... Már nincs visszaút. Sötétségbe utazok. Ki tudja, talán ez lesz a vesztem, talán ez a fényem... Sötétség van előttem... És mögöttem... Mindenhol éj körülöttem. De mégis, valami ég a szívemben. Tovább... Tovább... Gyerünk! Már nincs sok hátra, ő is úgy várta, és én... Vég... Végzet, mely megsemmisít, és egyben életre kelt, egy új életre, végre... Kezdetre és végre... Gyorsulunk... Nincs visszaút, tovább... tovább kell bírnom. Ülök, mozdulni se tudok. Ülök, és várom, hogy megérkezzek, oda, és vele legyek. Nincs jelenem, nincs jövőm, nincs múltam... Pillanat... Csak pár pillanat. És már oly közel a vég... Csillagtalan az ég...
