Komolyan, ha élő személy lenne, feljelenteném. Csakhogy a fejem a bűnös! A fantáziám túl élénk, és este megkeseríti az egyébként nyugodt éjszakáimat. Álmodok. Igen, már megint. És valamiért ezek az álmok nem beteljesült vágyaim, nincsenek bennük pillangók, szerető barátaim..., hanem ezek rémálmok. És az agyamra mennek. Mint például a legutóbbi is:

 Jutalomkiránduláson vettem részt, mindenki idegen volt nekem, az egészet pedig egy nagyon aranyos tanárnő vezette, akinek az arcára már nem emlékszek:$, de a kedvenc tanárnőm volt. Rajta kívül az én mamám is velünk jött! Borzalmasan akadékoskodott. Telt az idő, teljesen besötétedett a suliban, ugyanis ez a messzi iskola volt az út célja, azt már nem tudom, mit csináltunk itt egy teljes napig, de nem is lényeg. Tehát sötét lett. A tanárnő összeszedte a csapatot, készen álltunk az indulásra, és ekkor a mamám odasétált a tanárnőhöz. Én is követtem, mert ahányszor csak arra a személyre ( a pedagógusra ) gondoltam, szorongás fogott el. Pedig úgy csodáltam, tiszteltem és szerettem, mégis... Ezt nem értem, de így álmodtam! És bekövetkezett a legrosszabb. Mama beszélgetést kezdeményezett: - Jó napot! Tündi mesélte, hogy ő a kedvenc, a legjobb tanítványa! Ennek nagyon örülök! - nyalizott mama. Tényleg! Erre a tanárnő és én is vörösödni kezdtünk. Ő idegességében, én szégyenemben. Azonnal közbevágtam, mentettem magam, mert ez a hülyeség, amit a nagymamám összehordott, szemenszedett hazugság volt!! De a tanárnő nem hitt nekem! Csalódottan és mérgesen nézett egyenesen a földre. Mégcsak nem is a szemembe! Égett a szemem, felkaptam egy kisasztalról egy könyvet, és elrohantam vele. Átmásztam a suli kapuján, mert már bezárták, és csak akkor álltam meg, amikor egy aluljáróhoz értem. Ott leültem a lépcsőre, és sírtam.

 Szörnyen éreztem magam! A könyvnek nem tudom, mi szerepe lehetett, mindenesetre úgy ahogy volt, az egész álom, borzalmas volt. Mostmár tényleg kétségbe vagyok esve. Pedig igyekszek nem foglalkozni vele, mégis.... Warum??