Sötétség borult a tájra. Egy templom és valamiféle piac lehetett talán körülöttünk, de ember sehol se. Csak mi ketten álltunk az éjszakában, azon a teljesen elhagyatott helyen. Felnéztem rá, láttam a szeme ragyogását, ami elnyomta még a csillagok fényét is. Egyenesen megbabonázott. Aztán közelebb hajoltunk egymáshoz. Remegni kezdtem, de nagyon! Fújt a szél, picit fáztam is... De ahogy átkarolt, megszűnt minden, csak ő maradt, és én... Megilletődve pislogtam, de utána lehunytam a szemem, és... éreztem... csak ő és én... csak mi ketten... senki nem zavarhatott... ez a mi pár percünk...

 Talán azért is volt olyan csodás, mert tudtam, hogy ez az első csókom vele, de valószínűleg az utolsó is... Ezután mennie kell, messzire, és bele fogok halni a fájdalomba, ahogyan ő is... Ha így lesz...