"A szeretet többet ér a hosszú életnél. Istennél nem az idő számít, hisz az örökkévaló. Nála csak a szeretet számít."
Kis Szent Teréz
Nagyon szép volt a ma... Szép... De azt hiszem, összezavarodtam...
Értenem kéne, de nem megy. Bele kéne látnom a fejébe, de nem bírok. Át kéne éreznem, a szemszögéből nézni a helyzetet, de... Nem vagyok képes rá. Ez elkeserít, és kezdem elveszteni... Felesleges már bizakodnom! Ostobaság, amit csinálok. Küszködök magammal, próbálok felülkerekedni a sorsomon, akarattal, de tudom, hogy magunknak teszek rosszat. Igazán nem így kéne ennek lennie...
Nagyon sajnálom. Nem vagyok hozzá elég... Nem érdemlem meg. De talán egyszer... Egyszer majd megértem, mi miért történik, és rájövök, hogy így kellett lennie...
Menni akarok. El. Felőlem bárhova, bárhogy, halottként, testetlen lélekként... Menni, és látni. Amit akkor nem vettem észre. Amire akkor nem figyeltem. Nem is menni, hanem repülni. Vagy lebegni. A víz felszínén. Csukott szemmel, mosolyogva... De visszatérnék. Azt hiszem.
Die Wunde bleibt für immer... Az én sebeim nem gyógyulnak be, nem... Már túl mélyek. Sajnálom. Az emlékek pedig nem halványulnak...
Menekülnék, gyáván, tudom. De a maradást nem bírom elviselni! A tétlenkedés megőrít!... Egy kis idő, pihenés... Szükségem van rá.
Eltűnni... Megszűnni... Nem létezni többé... Feladni... Hisz mi értelme lenne a reménytelen küzdelemnek? Semmi! Csak még több keserűség, kín...
És én választottam... Nem tudok elmenekülni, pedig nagyon szeretnék. De bennem van, hogy muszáj folytatnom, itt, így. Még tűrni egy kicsit... Tűrni, szenvedni, kínlódni...
De meg fogja érni. Tudom. Nem lesz hiábavaló. Még leszek boldog az elkövetkező években. Tiszta szívből nevetni... Már várom. És átlépjük a lépcső első fokát...
(Akinek meg az a véleménye, hogy bolhából csinálok elefántot, marhára nem ismer, és nem ért! És nekik mondom, nem kérdeztem őket! Mert a károgásukra nincs szükségem...)
Még egy év... Jaj, olyan nehéz lesz... De kitartok, értünk kitartok, Kádi, Vn, és magam miatt. Szeretlek titeket!
