Tegnap túlzásba vittem. Lehet, hogy van háború, de én nem vagyok benne. Kiléptem, mint Oroszország az I. világháborúból. Nem tudom, hogy a betegségem miatt, vagy miért, de kicsit elvesztettem a fejem. Mert fontos, hogy vannak bizonyos határok, amikről nem szabadna elfeledkeznem. De én mégis megteszem! Ezek a határok, amiket bűn átlépni, mert az egyenlő a tiszteletlenséggel...
És utálom az ilyen embereket (,tetteket). Nem akarok közéjük tartozni, pedig az út, amire tértem, hozzájuk vezet. Ezért is vissza kell lépnem, fordulnom, mert ha nem, akkor el fogom veszteni őt, akit nagyon szeretek. És magamat is, az igazi énem!
Változok, folyamatosan. Bátrabb lettem, erősebb, kitartóbb, makacsabb, mint régen voltam. Viszont ezeknek a tulajdonságoknak sorakoznak a hátrányai! Már nem is látom a végüket...
Jó lenne, ha megtalálnám az arany középutat... Igyekszek, azt hiszem, jobb ez így. Szükségem van rá...
Tegnap este sokat gondolkodtam. Kezdek rájönni, hogy mindenben NEKI volt igaza, pedig én szentül hittem, hogy az a helyes, amit én állítok. És most... Kezdem felfogni, hogy ő csak jót akart, amikor azt hittem, megsért, csak segített, amikor azt hittem, hátbatámad... És mit kapott tőlem cserébe? Sok-sok fejfájást... fájdalmat. És mit adott ő nekem? Fényt. Erőt. Szeretetet. Törődést. A kis herceget... Annyira köszönöm... mindent...
