El se hiszem! Annyira szuper dolog történt ma velem! Na, de kezdjük az elején:

 Fél négykor csengetett Niki, mert elhatároztuk, hogy elmegyünk biciklizni, mivel egyedül voltam otthon, és köztudott, utálok egyedül lenni. Utunk Sápra vezetett, és miután kiértünk a földútra, lekanyarodtunk egy kis mellékutcán. Végül egy csodálatos tisztásra bukkantunk, messze minden emberi életre utaló jeltől. El tudjátok képzelni, milyen érzés, amiben részünk volt? Mintha... Mintha lebegnél, vagy repülnél. Erre annyiszor vágyok!

 Békésen beszélgettünk, illetve hallgattuk a madarak muzsikáját, amikor megszólalt a mobilom. Mama hívott, izgatott, de sokkal inkább rémisztő hangon hadarta, hogy sürgősen mondania kell valamit, hívjam vissza vezetékesen. Mivel ez nem valósulhatott meg, azt kérte, hazafelé gyorsan menjünk be hozzá. Hulla fáradtan pakoltunk össze, és indultunk vissza. Csakhogy mamáék egy magas domb tetején laknak, ahova biciklivel felmenni olyan, mint 2 mázsa kővel a hátadon a Mátrában túrázni. Tehát majd bele döglöttünk, de végül feljutottunk.

 Mondanom se kell, remegett a gyomrom, hogy vajon mi lehet az a halaszthatatlan sürgős valami. Mama megkínált finom sütivel, leültünk, és végre mesélni kezdett.

 - Mikor megyünk Pesterzsébetre? - kérdezte először. Válaszoltam, és nagy megnyugvással folytatta:

 - Akkor nincs semmi akadálya annak, hogy október 13-án Ausztriába menjünk?

 Képzelhetitek, majd' kiugrottam a bőrömből. Tehát pár hét, és rettegj, Ausztria! :)