Furcsa érzésem van... Nem tudom, miért... Több dologra is gondolok, de mindenképp idegesít, hogy ezekről a személyekről nem tudok semmit, akik nagyon fontosak számomra, és az se tud róluk semmit, akinek még rajtam kívül is tudnia kéne, pedig az én dolgom lett volna, hogy tudassam vele, a másik pedig arról nem tud, hogy mellette vagyok, mert nem tudtam elmondani annak, aki átadta volna, így nyilván nem tudja ezt megtenni, a harmadikkal meg tétovázok, mert több dolgot is tehetnék, de nem bírom egyszerűen eldönteni, hogy melyiket válasszam, a negyediknek pedig fogalma sincs arról, hogy mit érzek, hogy nekem ő mennyire fontos, pedig régen tudta, még egy éve, de most azt hiszem, már nem, az ötödikről tudom, hogy jól van, de hiányzik, a hatodiknak sikerült a műtét, amiért irtó boldog vagyok, és legszívesebben rohannék hozzá, de nem tehetem meg, ahogyan a többi öthöz se mehetek, pedig annyira akarok... De akkor szét kéne szakadnom, mert össze-vissza vannak a nagyvilágban... Ez szörnyű...

 Tudom, most jól összezavartalak titeket, de magamat is.

 De mit tegyek? Nem tudok fontossági sorrendet csinálni, nem is akarok, de mindegyikkel beszélnem kéne, de szinte egyikkel se tudok, amelyikkel meg tudok, azzal meg nem tudom azt közölni, amit akarok, épp azért, mert ilyen dilis vagyok, és nem is akarom, hogy tudják, viszont közben meg akarom is, és azok, akikkel nem tudok beszélni, nagyon hiányoznak, és nem érthetik, hogy az msn, meg az írás nem pótolja azt, hogy halljam a hangukat, de egy hülye videó se, és a telefon se, mert a telefonon keresztül nem tudom őket megölelni, pedig nagyon akarom, így mind a hatnál pocsék a helyzetem, és főleg, mert van, aki nem is tudja, hogy meg akarom ölelni, és ez is borzasztó, és ha tudnák, akkor se tehetném meg, mert nem, és ezt nem tudom megmagyarázni, de akkor is szörnyű, és én úgy érzem, mindjárt szétrobbanok, mert annyira elönti a lelkem a boldogság, és a szomorúság, a hiányérzet, az, hogy tétlenül kell ülnöm, miközben én olyan tettrekész vagyok, az idegesség, a vágy, a szeretet, az ismeretlen érzés, ami olyan idegesítő, és fura, a rágódás, az elmélkedés, a várakozás...

 Igen, főleg a várakozás. (Még sose írtam olyan hosszú mondatokat, mint az előzők... x])

 És nem értem, mire várok, mert lehetetlenre készülök, és azt akarom, hogy megvalósuljon, pedig úgyse fog, és mégis, van bennem valami, ami nem hagyja, hogy feladjam, és ez lehet, hogy hülyeség, de nem érdekel, nagyon nem érdekel, mert végre, hosszú hetek óta végre szomorúbb vagyok, mint valaha, de boldogabb is, és a két érzés nem üti egymást, tehát egyszerre érzem őket, és mostmár kezdek éhes is lenni, de sütit akarok ám enni, nem mást, vagyis inkább csokit, vagyis tortát, édeset akarok, és akkor még boldogabb leszek, meg kövérebb, de az nem lényeg, mert nem igazán jellemző rám a bűntudat, na jó, nagyon jellemző, de amikor ilyen hülyén viselkedek, akkor nem, mert ilyenkor egy másik világban érzem magam, ami sokkal izgalmasabb, és sokkal szebb, mint ez a földi, és ahol vannak csodák.

 Bár, a valós életben is vannak csodák. Például az, hogy én máshol járok gondolatban. Repülök... Ezért senki ne zavarjon, mert annyi fog történni, hogy:

 - Hahóóóóóóóóóó, itt vagy, Vivi? Tündi! ThxVn, hahóó, cicám, szívem, merre jársz?

 És tőlem még bárminek elmondhattok, bármit mutathattok, még az se érdekelne, ha Bill állna előttem teljes valójában. Vagyis... egy percre kizökkenthetne, de utána visszaesnék ebbe a kómás állapotomba.

 Áhh, tessék, erre itt van az, akivel üzenetet kell átadnom valaki másnak. Mostmár végem, itt abba is hagyom, és... Ha holnap is írok, akkor... Majd meglátjuk, mi lesz, még fogalmam sincs...