Ahogy ígértem, itt vannak az idézetek a másik könyvből. Az író nyomon követte a lány és családjának illetve barátainak életét, szerintem az egész könyv nagyon érdekes, de az utolsó oldalak még szívszorítóak is. És ez nem mese. Hanem igazság, egyszer tényleg megtörtént mindez. Furcsa egy világban élünk, nem?

  "Szeptember 2-án közölték velünk: holnap reggel elvisznek ezer embert. Ebbe az ezer főbe beleestünk mi is, Frankék is, Van Daanék is, Dussel úr is: minden ismerősöm. Mint később megtudtuk, ez volt az utolsó szállítmány.
 (...) Éjszaka tehervonat várt ránk. Kihajtottak bennünket a peronra, s minden vagonba hetvenöt embert zsúfoltak. Zárt vagonok voltak. Csak fent, egész magasan nyílt egy kis rácsos ablak. (...)
 A harmadik éjszaka hirtelen megállt a vonat. Felrántották az ajtókat, s Auschwitzből először a vonatra irányított vakító fényszórókat láttuk meg. (...)
 - Figyelem! - harsogta ismét a hangszóró. - A női táborig egy órát kell menetelni. Gyermekek és betegek számára tehetautók állnak készenlétben a peron végén!
 Láttuk a teherautókat, nagy vöröskereszt volt rájuk festve, de mindjárt felismertük, hogy reménytelen feljutni rájuk, mert mindenki megrohanta - ugyan ki ne lett volna beteg és elcsigázott ez után az utazás után? Fürtökben lógtak az emberek a teherautókról, mikor elindultak. De ezek a kocsik nem hajtottak messzire. Utasaik közül senki sem érkezett meg a női táborba, és a nyomukat se látta többé senki. (...)
 Hogy hányan haltak meg munka közben, nem érdekelte őket, de minket is alig. A fődolog az volt, hogy magunkkal vigyük őket este, mikor visszaérünk a táborba, mert a létszámnak egyeznie kellett.
 Mindezt már alig láttuk és hallottuk. Valami óvott bennünket attól, hogy lássuk. De Annét mindvégig nem óvta semmi. Még most is magam előtt látom, ahogy az ajtóban áll, és a tábor széles útjára mereszti a tekintetét, mikor meztelen cigánylányok nagy csoportját hajtották arra, a krematórium felé; Anne utánuk nézett és sírt. Akkor is sírt, mikor a magyar gyerekek mellett meneteltünk el, akik már fél napja vártak meztelenül az esőben a gázkamrák előtt, mert még nem került rájuk a sor. Anne ekkor meglökött a könyökével, és így szólt:
 - Nézd csak. Nézd a szemüket...
 (...)"
 
 "Dolgoznunk itt nem kellett, legalábbis eleinte nem. Később aztán hullaszállítók lettünk. Kocsik itt nem voltak. Spárgát kaptunk, hogy összekötözzük a halottak kezét és lábát, így vonszoltuk a holttesteket a hamvasztótérre, ahol máglyába raktuk őket, egy réteg hullára egy réteg vasúti talpfát, aztán az egészet leöntöttük benzinnel"

 "... egyszer betértem abba a vendéglőbe, ott mögöttünk, s egy pohár sört kértem. Ez márciusban történt. A vendéglősné odatette elém a sört, csak mikor már a számhoz emeltem, vettem észre, milyen bűz van itt. Felkaptam a fejem, és szaglásztam, s egyszerre iszonyatosnak éreztem a bűzt. Megkérdeztem a vendéglősnét: 'Mi bűzlik itt ennyire?' S a vendéglősné azt felelte: 'Hallgasson, az istenért!' Nyitva volt az ablak, odaát pedig... - a vendéglősné az ablakon át Belsen felé mutatott. 'Odaát már megint embereket égetnek el, s így megy már megint egész nap...' "