Len Deighton könyvét olvasom épp, melynek címe Temetés Berlinben. Nekem tényleg tetszik.. xD A II. Világháborút követő években, a hidegháború idején játszódik, főleg Németországban, és lényegében egy krimi (az ajánlója szerint), bár egyáltalán nem 'durva'. Egy orosz tudóst akarnak átcsempészni Nyugatra, és ahogy a főhős nyomoz, egy csomó különös dologra felfigyel, régi háborús bűnök kerülnek elő, stb.
A sztorit az első ötven oldalig nem értettem, de izgalmasnak tűnt, ezért nem hagytam abba. Aztán kezdtem megérteni, hogy mért van tele a könyv ellentmondásokkal: mert mindenki hazudik benne. Furcsa, de abban az időben.. (?) és az ő szakmájukban egy igaz mondatuk nem volt! És persze vannak benne nők is.. A szerelem annyira mást jelent ott, mint most, pontosabban mint számomra! Olyan érzelemnélküli. És az egész történetből egy dolog, amit tényleg hiányolok: az érzelmek. Sehol semmi. Csak az események, zavaros kusza történések, titkolózás, minden mennyiségben. Ha nekem ilyen könyvet kellett volna írnom, tuti teljesen belezavarodtam volna xD Az a sok hazugság és sok álnév!
És ha már ennyit regéltem róla, idézek is belőle:
- Az ember látta, hogyan viszik el a társait meghalni, és örült, ha őt életben hagyták. Innen ered a bűntudat. Látja, ma egész Európa bűntudattól szenved. Ezért ilyen gonosz a világ. A volt őr emlékszik valakire, akit bántalmazott, vagy erre a célra kiválogatott. A parasztok emlékeznek rá, látták, ahogyan hajtottak minket az úton, és emlékeznek rá, hogy öt perc múlva már nem érdekelte őket a dolog; mi áldozatok pedig emlékszünk rá, hogy örültünk, amikor barátaink haltak meg, mert mi még élhettünk egy kicsit.
Ezt egy idős bácsika mondja, aki túlélte a haláltábort... Arról is vannak részek, mármint a táborról (1945. június - Treblinka), de azt nem másolom be..
