Életem

 Hiszek a szellemekben. Nem tudom, mért vannak, de hiszek bennük. Itt járnak köztünk, mint holt lelkek, és néhol megzavarják az élet unalmas körforgását, máshol segítenek az élőknek. Vannak jók, és rosszak. Attól függ, milyenek voltak élőként. Vannak angyalok is, őranagyalok, akik felettünk őrködnek, és figyelik a lépéseinket. Ezért nem vagyunk egyedül sosem, még akkor sem, amikor úgy érezzük. Én már sokszor éreztem úgy... Pedig biztos, hogy ott volt velem... Emlékszek, amikor még ovis voltam, beszélgettem esténként valakivel... Csak én láttam őt, és valószínűleg csak a fantáziámban létezett, de azt mondtam, hogy ő az őrangyalom. Mi van, ha tényleg ő volt? Vagy csak beképzeltem magamnak? Lehet, mindenesetre szép emlék.
 Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Mert még a véletleneknek is lesz oka, következménye. 
 Hiszek az igaz szerelemben. De nem találja meg mindenki. Nem kell keresni. De ha megtalálod, szép lehet. Azt hiszem, sokan beszélnek erről, az igaz szerelemről úgy, hogy fogalmuk sincs arról, mit jelent valójában. Mert addig honnan is tudhatnánk, amíg nem éreztük? És azt honnan tudhatjuk, hogy amit épp érzünk, az igaz szerelem-e, vagy csak valami hasonló?
 Hiszek Istenben, de nem bízok.
 Ha most meghalnék, szeretnék az őrangyala lenni. Neki. Szeretnék úgy vigyázni rá, hogy ne tudja meg soha de soha. Szeretném figyelni, és óvni, mint az anyukája, csak nála sokkal jobban. Szeretnék este felé szállni, és figyelni, ahogy alszik. Felkelteném a rémálmaiból, és szerepelnék a legszebb álmaiban. Segítenék neki bízni, remélni, és szeretni. De... elég lenne az is, ha csak vele lehetnék titokban. Nem kéne, hogy rám nézzen, nem kéne, hogy beszéljen hozzám, csak legyek vele... És... Ezért szívesen meghalnék. De csak azért, mert hiányzik. Ha nem lenne itt egy egész életem, megtenném.