Életem

Rég nem éreztem azt, amit ma este. Torkig voltam a családommal, és minden mással. És azon kaptam magam, hogy azért küzdök, nehogy megszülessen az a könnycsepp. Nagyon régen volt ilyen. Rájöttem, hogy nem tudok tovább megmaradni itthon. Rájöttem, hogy Anna most rettenetesen hiányzik. Megint úgy fogok lefeküdni, hogy nem osztom meg vele a gondolataimat, ő sem mond nekem semmit, és nem ölelem meg. Nem úgy fogok próbálni elaludni, hogy ő még Müller Pétert olvas, nem lesz senki rajtam kívül, aki lefekvés előtt háromszor elmegy wc-re. Nincs Anna, már két hónapja. És megőrülök, úgy hiányzik :'( És előre rettegek, mert most még a szobatársam lesz, de tizenkettedikben Vivi is szeretne koleszos lenni. És akkor egyértelmű, hogy én megyek másik szobába. Mintha nem lenne elég, hogy Julcsi egyedül hagyott, hogy Betti és Szilvi elvannak ketten nélkülem, hogy a suliban Annának ott van Vivi, hogy Peti felém se fog nézni, mert fiú és mert másik csoport és mert ő nem az a fajta és mert nem jön oda lányokhoz meg blablabla, (de én sem megyek utána, so teljesen korrekt.) Csak... most is egyedül leszek, és ezért egy kicsit félek az új tanévtől, mégis annyira várom, hogy hihetetlen. Emlékszem, tavaly rettegtem, görcsöltem, teljesen lelki beteg voltam, annyira nem akartam, hogy véget érjen a nyár, most meg pont az ellentéte. Már szinte könyörgök az időnek, hogy gyorsuljon fel. Csak nem hallgat meg. =/ A lényeg, hogy még a rám váró magány ellenére is nagyon várom, dehát nem is lesz igazi magány, mert ott lesznek az esték, amik annyira hiányoznak... De tizenkettedikben, ha Vivi közbelép, nem lesz már semmi, amit várhatnék. El fogom veszteni az utolsó előtti kis morzsát is, ami miatt még reménykedek... Ami miatt még dng-s vagyok. Komolyan, már szinte semmi nem tart ott (a legutolsó morzsát kivéve, amiről most nem esik szó ^^), csak a kolesz. Hogy elszabadulhatok itthonról, mert a családommal nem tudok együtt élni. De komolyan, milyen furcsa, hogy egy kollégiumban, ami egy közösség, azaz ALKALMAZKODNI kell bőven, jól érzem magam; míg itthon egyszerűen nem, mert egyedül tőlem várják el az alkalmazkodást, nekem kell(ene) engedni, és nem 'feleselhetek'. Vagyis a saját véleményem szépen lenyelem, és eltemetem valahol bennem mélyen. Klassz, csak két hónap ebből bőven sok.
Igazából szeretek itthon lenni, úgy hetente egy napot. Max kettőt. Szeretek anyával beszélgetni, Sancival ökörködni, és Peti meg egy angyal, imádom őt, komolyan, most is annyira édes volt.. Csak a szülői 'szigor', ami nálunk hülyeségbe szokott átmenni, na az kiakasztó egy kicsit =/
Na mindegy. Most három ember is nagyon hiányzik. Vick, Peti, Anna. :$ =/