Nemrég jöttem haza zongoráról, és miközben kinyitottam az ajtót, letettem a táskám, köszöntem anyunak..., számtalan dolgon elgondolkodtam.
Főleg a V-vel kezdődő szavakon. Mivel a mi titkos ábécénkben V egy számunkra fontos fiú megfelelője... Ami először eszembe jutott, az a végtelenség. És itt van a többi:
vágyak, válasz, valóság, változás, varázs, vég(e), végzet, véletlen, vér, vihar, világ, villám, visszhang, víz, vonzerő, vulkán
Persze minden betűvel találhatna az ember neki kedves, félelmetes szavakat, nekem mégis ez a leg-leg.Valamiért ez. Az SZ úgyszintén. Hiszen az a hozzám legeslegeslegközelebb álló személy második neve. Vajon ki lehet ő? Nem lényeg. Vagyis nektek nem...
A következő téma, amire választ kerestem, az igaz szerelem. Létezik egyáltalán? Biztos. Csak nehéz rátalálni. Főleg, ha az ember vaknak tetteti magát. Nem szándékosan, de ezt teszi. Esetleg plátói "szerelembe" esik. Mondjuk abba az imádott énekesbe...Akitől majd elolvad, pedig nem is ismeri csak a tv-ből, újságból. Aztán, ha van egy kis esze az illetőnek, rájön a valóságra, és elkezdi sajnálni magát. Miért ilyen kegyetlen az élet? Pedig ha ez és ez lenne, így és úgy volna... Aha, csakis. Tehát így érez. És folytatja az álmodozást, igaz már nem boldogan, hanem reményvesztetten, kétségbeesve. De mi van, ha mégis rámtalál? Várni kell, igen. És telnek a hetek, hónapok, míg vár, az idő nem áll meg, a galamb nem repül a szádba! De ezt nehéz megérteni. Így vár. És nem ébred rá arra, hogy mennyi mindent csinálhatott volna, amíg csak várt. Elszálltak az évei, és ő egyedül van. Teljes magányban. Barátok nélkül. Pedig annyi jelet kapott, annyi szeretet vette körül, amire nem figyelt. Mert lehunyta a szemeit, és még csak nem is pislogott. Soha többet. Minden alakulhatott volna másként, ha nem önzőzik. Ha megkérdezi az ismerőseit, segíthet-e valamiben, ha megpróbál kitörni a maga köré épített fal mögé...De ő várt. Pedig tudta, hogy hiába...De várt...
Most visszatérve az én életemre, még mindig furán érzem magam. Nyilván, egy óra alatt nem múlhat el, de akkor is! Tudom,(ismerem magam,)valamin nem bírok túllépni. Új fejezetet kell nyitnom, de nem megy. A mostaninak még nincs vége. Hátra van a záró oldal, és egyre csak várat magára... Vajon még meddig? És miattam van ez az egész. ÉN nem akarom lezárni az előzőt. És már értem, miért: Fáj a búcsú. Legszívesebben megállítanám a másodperceket, az időt, hogy ne rohanjon ilyen gyorsan. De nem hallgat rám. Ő nem segíthet, ezt nekem, nekünk kell elintézni. Sikerülni fog. Tudom... Érzem...
