Viki repült. Nyugtalanul és bizonytalanul hagyta maga mögött az utcákat. Halott lett volna? De akkor hogyhogy...élt? Amerre ment, mindenhol üres házak, utak várták, sehol egy ember, sehol egy élőlény, akivel beszélhetne, vagy...ne! Borzasztó! Viki nem is akart találkozni senkivel sem. Csak a kutyáját találja meg! Érzelmei vezették egy erdőhőz. Keresztül egy kihalt, véres tisztáson. A kislány elrettent a halottak látványától, és bemenekült az erdőbe. Ugyanott, abból az irányból, ahonnan annak idején egy fiú, Tomi is beugrott a bokrok közé, és nem is sejtette, hogy ez mentette őt meg a családját elpusztító katonáktól. Így maradt életben. És most Rams fojtogatja! Kyakho pedig eltűnt! Egyszerűen felszívódott. Senki nem segíthet!
Viki hangokra lett figyelmes. Messze a fák mögöttről szűrődőtt ki. A lány kíváncsian, mégis félve közelített felé, és percek múlva szörnyű kép tárult szeme elé. Rams Tomi nyakát szorongatta, a kamasz fuldoklott, valamint küzdött...az életért. Viki ösztönösen odarohant, hogy megpróbálja szétválasztani őket, de erre nem volt szükség. A Gonosz hátrálni kezdett, majd hörgő hangon megszólalt:
- Kyakho?!- kérdezte meglepetten.- Nem! Az előbb végeztem veled!
Tomi barna szemei könnyektől csillogtak, ahogy Vikire, vagyis Kyakhora nézett. Nem. Az ott álló alak nem Viki volt. És nem is Kyakho.
- Ez egy...ember!?- bámult mereven Rams.- Akkor mért érzem mégis úgy, mintha Remény lenne? Csak nem...
Rams hirtelen térdre rogyott, úgy könyörgött:
- Kérlek, kegyelmezz nekem! Ne ölj meg!- de ahogy kimondta ezeket a szavakat, szája széles mosolyra húzódott.- Nem is ölhetsz meg! Hisz a Jó nem gyilkolhat, mert az bűnnek számít!
Viki lassan magához tért kábulatából. Csak most vette észre, hogy már nem átlátszó a teste, repülni sem tud. Sőt, többé nem 6 éves! Serdülő lány lett. Aki...tele van reménnyel. Persze, mivel a halála pillanatában halt meg Kyakho is. De ez lehetetlen lett volna, mert a reményt nem lehet kivégezni, tömény sötét gonoszsággal sem! Így eggyé vált Vikivel. Tehát aki ott állt, az valójában két lény volt: Viki és Kyakho.
- Hiába ellenkezel Kyakho!- vigyorgott Rams.- Úgyis meg foglak ölni! Nem tehetsz semmit! Érted?! Semmit!
- Ky...Kyakho!- suttogta Tomi.- Segíts!
Viki összezavarodott. Tisztában volt mindennel, többek között, hogy Tomi különlegesen fontos számára, mégis...nem bírt mozdulni. Félt. Ezért nem lehetett ő Kyakho! Nem csak remény volt, hanem ezer meg ezer érzés! Végül úgy döntött, most hagyja futni a Gonoszt, és kezelésbe veszi a sérült fiút. Odalépett hozzá, és óvatosan lehajolt. Majd lassan letépte róla a felsőjét, hogy megvizsgálhassa a sebeit.
- Kérlek, tarts ki!- mondta, miközben kezeit a teste fölé helyezte.- Nem vagyok ember. De te sem vagy az. Muszáj most elmagyaráznom, ezért kérlek, figyelj jól.
Tomi erőtlenül bólógatott, ugyanakkor meghökkenten, mert gyógyulni kezdett. Viki folytatta:
- Mindketten raboknak számítunk. És kiválasztottaknak. A Láthatatlan Erdő fogva tart minket. Azt már meséltem neked, hogy aki egyszer ide beteszi a lábát, többé nem jut ki. Nos, van egy kivételes eset... Ha minden érzés meghal, beleolvad az erdő aurájába, vagyis a fákat körülvevő mezőbe, akkor ez az aura felrobban, és megszűnik a varázs. De mondom, ehhez el kell pusztulnia Rams-nak, és...
- Neked is...- sóhajtott kérdőn Tomi.- Nincs más megoldás?
- Nincs... Ezért...
- De...
- Nem! Nincs más lehetőség az átok feloldására! Könyörgök, ne kínozz tovább!... A tervem egyszerű, de nagy szereped van benne. Mindkettőnket meg kell... gyilkolnod.
