Futni kezdtem, tesómmal, az utcában. Egy pillanatra be kellett jönnöm, ám a szomszéd kislány megszólított:
- Hol voltatok?
- Futottunk - válaszoltam, és bementem. Amikor megint visszajöttünk kifulladva, még mindig ugyanazon a helyen állt, és minket bámult csodálattal.
- Én is szoktam néha, körbefutom a házunkat, de mindig elfáradok, és olyankor bemegyek pihenni - beszélt, és közben le sem vette rólunk a tekintetét, szüntelen mosolygott. Ezután még Sancival görkoriztunk a "kisutcában", majd lihegve bejöttünk. Vagyis csak én lihegtem, de ez nem számít. A kislány megkérdezte, befejeztük-e, válaszoltuk, hogy igen. Ledőltem a hintaágyra, ahol már várt a könyv, amit épp most olvasok. Vivi még mindig nézett. Eltelt egy perc, eltűnt, nem láttam, hol lehet. Hamarosan hangokat hallottam. Feltekintettem. A kerítésünkön lévő nád ellenére is kivettem egy piros kis szoknyát, meg egy aranyos kis blúzt a szomszédunk udvarában. A tulajdonosuk hangosan vette a levegőt. Istenem, körbefutotta a házukat! Nem adta fel, ameddig teljesen ki nem fáradt. Folytattam az olvasást, de könnyek szöktek a szemembe...
