Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
 - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
 - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
 - Igaz, igaz - mondta a róka.
 - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
 - Igaz, igaz - mondta a róka.
 - Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
 - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt... - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
 A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
 - Egyáltalán nem vagytok hasonlóak a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
 A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
 - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondaná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt, néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
 Azzal visszament a rókához.
 - Isten veled - mondta.
 - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
 - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
 - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
 Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
 - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél...

 Ezt az idézetet köszönöm Saint-Exupérynek, és Vn-nek, mert nélkülük nem olvastam volna el időben.

 Tudom, hogy nem ma kellett volna írnom, de mégis úgy döntöttem, ma teszem. Ne kérdezzétek, miért... De ezek a napok nálam már csak egy dologról szólnak: a búcsúról...