Az ember... Olyan kiismerhetetlen.
Miért nem vesszük észre, hogy nem az a fontos, amit annak hiszünk? Bár felismernénk, és követnénk a Nagy Igazságokat... Az igaziakat. Például, hogy hiába van rózsából milliónyi, az az egyetlen szirom, amit te mindig magadnál hordasz, az különleges. Mert szereted. Mert törődsz vele. Mert nincs belőle több a világon. Csak ő... Egyes egyedül...
De te elhagyod. Mert mások megtanítanak arra, hogy ne foglalkozz jelentéktelen virágokkal. Ennél komolyabb kell, hogy legyél. A számok, meg a pénz... A vagyon...
Na, ezektől aztán okosabbak leszünk, mi? Oda kéne figyelnünk egymásra, és többet tanulhatnánk. Nem az iskola a megfelelő erre. Az a hely... az máshol van.
Miért, miért akarunk komolyak lenni, vagy épp túl lazák?
Miért szégyen hinni a mesékben? Mert igenis, a szivárványon átgyalogolhatsz, és repülhetsz a felhők tetején, meg a madarad hátán. Simán. Ha csak picit is hinnénk benne, hogy az élet nem abból áll, mint amiből gondoljuk. Nem...
A kicsi gyerekek, többet értenek ebből, mint mi. Belőlük még nem szívták el azt az őszinte, szelíd tisztaságot. Ők még bárkit képesek szeretni. Mi már nem. Próbáld meg szeretni az "ellenséged". Jó lenne, ha menne.
És ne nevess azokon, akiknek ez sikerül.
A Nagy Igazságok... Léteznek... De csak egy út vezet hozzájuk: a szeretet útja.
ThxVn