Boldog szülinapot Annának!

 Többé már nem jön vissza...

 Angolról sétáltam haza. Egész testemben remegtem, de nem csak a hideg miatt. Fáztam, de közben a fáradtság, a hiányérzet, a bánat, a lelkiismeretfurdalás és egy teljesen névtelen érzés miatt rázkódtam. Hogy miért? Hát, itt a válasz:

 Évekkel ezelőtt egy fiút mutattak be az osztályomban, Zolit. Emlékszek, az volt az első benyomásom, hogy németes, de kiderült, hogy tévedtem. Telt az idő, sok minden történt, amire nem szívesen gondolok vissza, ezért nem ecsetelném, de idén ősszel elutasítottam Zolit, aki belémszeretett. De nagyon-nagyon... És nem bírt kiverni a fejéből :( De én nem szerettem, és ezt világosan a tudomására adtam, mert nem akartam ámítani...

 Egyre rosszabb lett... Kezdett beleőrülni abba, hogy nem lehet velem. Olyan dolgokat tett, amiket nem szabadott volna. Eleve nehéz helyzete volt, mert nevelőszülőknél élt. A múlt héten egy kíváncsifüzetet hozott a suliba, és a számára fontos személyek kitöltötték. Még furcsáltam is, hogy mit akar ezzel a füzettel, mert már nincs nálunk divatban, de szívesen töltöttem ki, egy piros tollal. Nem tudom, miért pont pirossal... Mert az a kedvenc színem... Én írtam bele egyedül pirossal...

 Ma irodalom órán ofő idegesnek, vagyis zavartnak tűnt. Beszélni kezdett, és... Én nem akartam hinni a fülemnek. Még most sem hiszem, hogy nem csupán álmodok. De fáj, ezért nem lehet álom...

 Zoli nem jött ma suliba. Fel sem tűnt, de nem gondoltam volna, hogy nem betegség az oka. Hanem...

 Visszaadták az intézetbe, illetve más szülőkhöz került. Még arra sem emlékszek, mi volt az utolsó szava, amit nekem mondott... Hogy mért nem sejtettem ezt az egészet, nem tudom... Azért csinálta azt a kíváncsi füzetet, mert nem akar minket elfelejteni... Ez egy örök emlék lesz neki... És...

 Elment. De értitek? MIATTAM!!! Ha nem utasítom vissza, akkor nem züllött volna el, ha nem vagyok olyan, amilyen vagyok, akkor...

 El se tudtam tőle búcsúzni! Miért? Miért kell ezt így? Milyen ember vagyok? Tönkretettem egy egész lelket. Zolit, teljes mértékben. Nem érdemlek semmit... Szörnyű vagyok...

 Valamiért ez a tájkép jutott eszembe. Egy üres táj. Ahányszor ránézek, megbabonáz. És most, tökéletesen hozzám illik. Egyszerűen szomorú. Nem tudom, ti mit láttok benne; én a magányt, a saját lelkemet, tele tüskékkel, az élő fűszálak betemetve hóval... Olyan szomorú... Didot hallgatok... Don't leave home...