Nem túl jó érzés odalopódzni halkan a kedvenc kiscicádhoz, megsimogatni, és rádöbbenni, hogy... halott.
Vagy csak... Túl pesszimista vagy? Ráhelyezed a kezed az apró kis testére, és várod, hogy emelkedjen a mellkasa, de semmi.
Elkezded a nevén hívni, bár már azóta tudod, hogy meghalt, mióta megláttad a dobozában. Nem kelt fel és szaladt oda hozzád, pedig korábban mindig így tett. Emlékszel, egyszer elkísért a Tesco-parkolóig, és nem bírtál tőle bevásárolni. És... Igen, te voltál az első, aki meglátta születése után. Aztán te etetted, te gondoskodtál róla, neked dorombolt először. Te próbáltál neki gazdát keresni, de aztán senkinek nem adtad oda. Nem tűntek megbízhatónak. Nem akartad a névtelen cicust elveszíteni. Te voltál, aki rávette apát, hogy megtarthast. És te találtad meg ma... Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, elernyedt végtagokkal. Meghalt, érted?
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://stbll483skuli.blog.hu/api/trackback/id/tr86795443
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.