Harmóniakártya:
A mai napodat Megadás hatja át.
Márvány - A szilárdság, keménység jelképe. Nyugodt, tiszta hűvös felülete azt jelzi, hogy hajthatatlan, szilárd, ugyanakkor teherbíró vagy. Figyelj, mert a márvány könnyen törik! Ha nem jól osztod el a terheket, könnyen összeroppanhatsz alattuk. A márvány erezete a problémák egyediségét és megismételhetetlenségét is mutatják. Egyedül a te dolgod, hogy megoldd! A márvány nemes, drága, ahogy ez a feladat is nemes.
Megadás.. Összeroppanás.. Szép kilátások a mára. Még a kártyám is tudja, vicces.
Nemes feladat? Ilyenkor kívánom, hogy rohadjon meg az összes nemes feladatot kitaláló valaki, ott, ahol van, áh..
Azért be happy.. Egyetlen hallgatható számot ismerek a földön. AFC - Mért hazudom. A változatosság kedvéért AFC-t hallgatok, nem pedig.. valami más szörnyűséget.
Egész múlthéten betegen feküdtem itthon. Ebben a mondatban csak három szó nem igaz, de így hagyom, mert nagyjából ez történt.
Ma megírtam két emailt, négyszer egymás után mindkettőt. És nem küldtem el egyiket se. Nem vagyok udvari bolond. Vagy talán igen?
Legalább kapok levegőt. Egy olyan éjszaka után, mint a mai, ezt felüdülés leírni, tényleg.
Szép hetet mindenkinek!
Telihold van, vigyázzatok magatokra, velem minden teliholdkor furcsa dolgok történnek. Meg minden újholdkor, meg a köztes fázisokkor is, de nem számít.
De a jövőből csak jelenként kérek! A múltból pedig sehogyse.
Utólag is boldog féléves évfordulót magamnak.. Gyűlölöm az évfordulóimat.
Viszont sajnos szerettem, mint ahogy még soha senkit. Hát mért kéne tovább élnem nélküle? Egyszerűen feleslegesnek éreztem magam. Olyan voltam, mint azok a szerencsétlenek, akik mindenüket elveszítik, és küzdelem nélkül feladják. Nem én lennék az egyetlen, akkor miért ne tehetném meg? Elmenekülhetnék, véget vethetnék az értelmetlen szenvedésnek, ha lenne hozzá bátorságom. Nem, egyáltalán nem a haláltól féltem, hanem a túléléstől. [...]
Miért vannak a könnyek? Az ember semmit nem ér el velük, legfeljebb akkor hasznosak, ha sajnáltatni akarja magát. És én pont ezt nem akartam. [...]
- Tehát… - kezdett bele már nagyjából harmadszorra. – Ne hagyd el magad teljesen, jó? Az élet, bármilyen fájdalmas is, megy tovább. Őt pedig felejtsd el, amilyen gyorsan csak tudod! – szándékosan nem mondta ki a nevét, és a lelkem ezért hálát rebegett. Próbáltam elkerülni mindent, ami rá emlékeztetett, de ez túl lehetetlen volt. A saját tükörképemből is ő nézett vissza. Ő, ő, mindenhol ő, örökké. Hogy tudnám… kitörölni a fejemből? Egyszer azt mondtam neki, hogy kapott egy darabot belőlem, méghozzá a legnagyobb darabot, ami örökre hozzá fog tartozni, bármi is lesz velünk. És most elszakadtunk egymástól, az egyik felem pedig vele maradt, de a fájó emlékeim nem hagytak el. Megcsonkított, örökre. Örökre, végérvényesen. Eltúloztam volna? [...]
- Rendben… és még valami… - nyúltam utána, mikor már megfordult. – Köszönöm, hogy vagy. [...]
Ráébredtem: mi a fenét csinálok? Kiborítottam az egészet a lefolyóba, az üveget pedig hozzávágtam az asztal sarkához. A széthulló darabok egyike beleállt a lábamba. Fájt, és tetszett. Élveztem a fájdalmat, többet akartam belőle.
