"Und ich kämpf mich durch die Nacht.
Bin unter Tränen wieder aufgewacht.
Ich krieg' Dich nich' aus meinem Kopf und dabei muss ich doch!"

 Nos, szörnyű kedvem van, jobb, ha hozzám se szóltok. Szégyen, hogy nem tudtam előre, ma van ez a nap. Sírok, sírok, és sírok, pedig tudom, hogy ez nem old meg semmit. Boldognak kéne lennem, de... Nem megy! Zenét hallgatok, Silbermondot...

 ...Nem tudom, miért. Nem értem. Már semmit sem értek. A világ annyira bonyolult! Egyáltalán nem izgat az anyagcsere, a részecskék, meg a régmúlt, mikor itt a jelen, és számtalan probléma, meg jó/rossz dolog, és annyi minden. Persze, művelődjünk, de ez mikor fog megtanítani arra, hogy miként viselkedjünk bizonyos helyzetekben? Nem etikára és erkölcstanra gondolok...

 Teljesen másra. Talán nem is érti, aki nem érzi...

 Vannak olyan emberek, akik különösen közel kerülnek hozzám. Túlságosan is. Mert igazán szeretni fogom őket, és nehéz lesz beismerni, hogy... egyszer ennek vége lesz. "Mert nem is!" Állítom. De muszáj magamba néznem. Nem tarthat örökké!

 Bár... A kettőnk közti kötél nagyon erős. Szinte lehetetlen szétvágni. Nem bírod sem ollóval, sem puszta kézzel, sem furfanggal és logikával... Viszont... Nem tudom!!! Tanácstalan vagyok. Segítség... mert... süllyedek. A szívembe markol, szorít, és nem enged. Megfojt. De nem fog legyőzni, mert nem veszhetek el. Tudom... Ez az érzés...

 Néha tényleg jobb lenne nem létezni. Csak eltűnni pár napra mindenki elől. Pár napra, vagy... örökre...