Juj de jó, nem vagyok suliban :P
De csak azért, mert ma versenyre megyek. Egy matekra meg egy fizikára. Vicces, nem? Az a legviccesebb, hogy úgy megyek a fizikára, hogy azt sem tudom megmondani, mi az a teljesítmény, mi a jele, mi a képlete meg a mértékegysége. Nem is értem... De ezeket a többi évfolyamtársam se tudja, illetve lusta disznók voltak, és nem indultak a helyi versenyen. Az a baj, hogy én se indultam, mégis 2. lettem. Hihetetlen :D :S :@
Ma - mivel volt időm - a naplómban összeszámoltam, hány olyan versenyen voltam életemben idáig, amelyikre emlékszek. 38 ilyen volt. És ebben a levelezőversenyek nincsenek benne, mert azok nem érdekesek, és ott nem szerepeltem élőben. Viszont ez a szám akkor is, nagyon magas.
De... Ha most újrakezdhetném, már nem mennék egyre sem. Azért talán, mert megutáltam minden versenyt. Sokkal inkább meguntam őket. Ha most lennék elsős, szépen visszautasítanék minden ilyen jellegű 'felkérést'. De akkoriban még oly piciny lányka voltam, gyáva és félénk és szelíd és meg se szólaltam, csak tanultam szorgalmasan, hogy ha azt mondták 'Menj', és annyit feleltem 'Rendben, megyek'. De szerettem is versenyezni, mert mindig megmutathattam a tudásomat.
Aztán eltelt 7-8 év. Nagyot változtam. Gyávából és félénkből bátor és merész, szelídből nagyszájú lettem, a szorgalom átváltott lustasággá, és ha valaki azt mondja nekem, hogy 'fehér', akkor általában azt felelem, hogy fekete. Igen, milyen furcsa is ez!
Akkoriban szerettem tényleg, hogy bizonyíthattam. Aztán meg csak jöttek a dicséretek.
Mára úgy érzem, teljesen feleslegesen megyek versenyekre. Mert az igazi tudást nem a tankönyvekből szerezzük. És amikor látom azt a sok kockafejet magam mellett, akiknek az ember valós értékéről fogalmuk sincs; hát akkor elszomorodok. Nem szeretem az első helyeket. Nem olyan jó érzés megyei 'bajnoknak' lenni, mint amennyire képzelik sokan. Akkoriban mindenki utált. De ha most is, így tinifejjel még mindig olyan lennék, amilyen voltam, azt hiszem én is utálnám magam. Persze nem nézi mindenki jó szemmel, hogy így vélekedek. Sajnálom. Nem sok ember van, aki ezeket - ezt a 38 versenyt - úgy átélte, ahogy én, versenyzőként, először kis elsősként, aztán már hetedikesként, majd idén is...
De nem irigylésre méltó. Hisz alsóban még a vonaton sem utaztam egyedül, a játszótérre se mentem ki soha, a barátnőimmel sem jártuk az utcákat suli után, nem kóboroltunk, nem fedeztük fel az erdőt...
Az a sok értékes év, amikor élhettem volna a gyerekkort, és 'elparazoltam'. Persze, meg tudom mondani, hogy mik a középkori egyház jellemzői, vagy ki volt 'Dobzse' László, de ez semmi. Nem panaszkodok, mert nem voltak rossz évek. Csak most látom már, hogy mennyire másként is lehetett volna. De talán így jobb, mert ebből is csak tanultam.
Talán megérte. Talán nem.
Mindenesetre a mostani életemből már nem csinálnék semmit sem másként. Tökéletesen elégedett vagyok. Mert: szeretet, szerelem, izgalom, utálkozások, titkok, remény, fájdalom, zene, A kis herceg, DNG (a német gimi), kollégium, igaz barátok, the S-girls, anyum... ♥♥♥
Ésatöbbi, ésatöbbi. Azért ez mind jó.
És holnap szülinapoommm <3 <3 <333
