Áhh, értelmesebb cím nem jutott eszembe. Mondjuk eleve rosszul csinálom, előbb adok címet, minthogy leírnám a szöveget...

 Mindegy, gondoltam, megosztom veletek az álmom, mert elég furcsa volt :S

 1945-ben játszódik, Magyarországon. 25 éves zsidó vagyok, két 4 éves gyerekkel (ikrek), Petivel és Noémivel (azért írom így a nevüket, mert a fiam úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint Peti, a lányom meg mint Émi). Ja, a férjem meghalt, tehát egyedül nevelem a gyerekeket egy gettóban. És akkor kezdődhet a sztori.

 Az egyik reggel német és magyar őrök ordítozására ébredtünk. Kihajtották egy csoportunkat a vasútállomásra, ahol egy marhaszállításra alkalmas vonat állt. Azt kiáltották, szálljunk be, és erre elkezdtük teljesíteni a parancsukat. Nekem és a gyerekeknek azonban már nem jutott hely, nem fértünk fel a kocsikba. Így lent maradtunk. Ekkor egy velem egyidős nő ugrott le hozzám. Klaudiának szólítottam, tehát egyértelmű, hogy ki volt az :]

 - Tündi, meg kell szöknünk! - lihegte Klau. - Tudom, hogy akiket elvisz a vonat, azok meghalnak! És akik visszamennek a gettóba... Ugyanez a jövőjük!

 Ránéztem arra a vonatra. Egy 6 év körüli fiúcska pislogott rám reménykedő szemekkel. Majd hátrafordult, és megkérdezte az édesanyjától:

 - Anyu, most új lakásokat kapunk? Jobb életünk lesz?

 A feleletet már nem hallottam, mert a vonat indulni készült, az itt maradt zsidók pedig futottak visszafele, mert a katonák játszani kezdtek. 'Lődd a nyulat, ott szalad...' Hát, mi is rohantunk, és Klau egy pontosan időzített pillanatban elrántott az útból, és a vonat mögött kijutottunk. Vagyis megszöktünk. Mint az őrült, úgy igyekeztünk kijutni, el, valami fedezékbe, amikor szembetaláltuk magunkat egy némettel. Egy katonával. Ránéztem, és akkor... Különös volt... Ugyanis ismertem, szerettem azt az embert. Igen, és ő is így érzett irántam. A szemei félelmet tükröztek. Miattam... Persze tudtuk, hogy kábé -5 % esélyünk van arra, hogy egyszer majd együtt legyünk, mégis próbálkoztunk... Ő sejtette, hogy menekülök. Elhaladtam mellette. A kezem az övéhez ért, és ennyi. Ment egyenesen, mi pedig az ellentétes irányba.

 Sokat mentünk, tudom... Eltelt egy éjszaka, és egy kis falu állomásán pihentünk. Klaudia kitalálta, hogy utazzunk el Franciaországba, mert már felszabadult, és ott nem lenne baj a származásunkkal. Beleegyeztem, mivel én a félelemtől egyáltalán nem bírtam gondolkodni, így más választás nem igazán akadt. Jött egy vonat, Párizsba tartott, komolyan :D, de az ikrek nem voltak sehol! Lekéstük a vonatot, mire előkerültek a gyerekek... A következő pár óra múlva jött, de kezdett világosodni, és egyre veszélyesebb volt a szabad ég alatt tartózkodnunk. Szerencsére felszállhattunk a vonatra. Ekkor két újabb problémán kezdtünk gondolkodni:

 - Mi lesz, ha jön a jegyszedő? (zsidók vagyunk és nincs jegyünk)

 - Mi lesz, ha Németországon haladunk keresztül?

 És felébredtem... Hát, furcsa... Ja, kihagytam, hogy a menekülésünk közben csatlakozott hozzánk egy 10 éves gyerek, Sanci...

 És nem néztem semmi ilyen filmet, nem tanultam törit, nem is jutott aznap ilyesmi eszembe... Lehet, hogy előző életemben ez a zsidó nő voltam? Mert az arcom nem hasonlított saját magamra xD

 Öhm, izé, előző élet... Tudom, hogy nem szabadna, de nagyon néha hiszek benne. Vagy egy formájában... Meg a szellemekben is. Az illatok és a színek jótékony hatásában is. A feng shui meg a kedvencem, aszerint van berendezve a szobám... És telepátiában is hiszek. Ja, meg földönkívüliekben.

 Lehet, hogy én is az vagyok xD. Dehogy :D