Tegnap rajzoltam. Egy lányt, aki csontsovány, és összekuporodva ül a földön, mellette egy kosár, tele virágokkal. Az ihletet ez adta:
Egy kártyalap. Peti megkért, hogy csináljak magamnak is paklit, akkor találtam meg ezt. Kicsit elszörnyedtem.. A rajzom címe Starving lett. Pár hete tanultuk angolon ezt a szót. Éhezés. The unhappy maiden = A boldogtalan hajadon. Látjátok, milyen vékony a karja és a combja?
Láttatok már élőben valaha éhezőket? Valószínűleg.
És olyat, akinek volt pénze, hogy egyen, mégsem tudott, mert a gyomra semmit nem fogadott be? Tudta, hogy bíznia kell az orvosokban, és istenben. Nem bírom.. nem vagyok képes nagybetűvel írni, sajnálom. Nem érzek tiszteletet, nem érzek szeretetet. Csak a gyűlölet forr bennem, és a bosszú. Meg kérdőjelek, mindenhol. Legyen már vége a szenvedéseinek! Mért őt bünteted? Miért pont őt, aki soha nem ártott senkinek, de mindenéért becsületesen megküzdött? Miért kell annyit szenvednie? Még soha nem kívántam senki halálát, de mostmár elbizonytalanodok. Nem akarom szenvedni látni. Hát nem megváltás a halál? De mégis.. túl önző vagyok, azt szeretném, ha a végsőkig harcolna, nem adná fel, és felépülne. Bárcsak meggyógyulna... És elfelejtené a fájdalmat. Meg az egészet.
Nem fogja. Soha nem fogja. De én sem. Legalábbis azt az undort, amit az egyház iránt érzek, biztosan nem. Egy hamar nem. Nem érdekel, hogy mi lesz a halálon túl, amikor én most élek! Sosem akartam örök boldog életet. Már másodikos koromban is taszított a gondolat, hogy nem lesz végső megnyugvás. Örökkétartó pihenés. Az örök életben ott lesz a lelkem, mindent látni fog, létezni fog, és tehetetlen lesz. Vagy talán ott is lesz egy ugyanilyen élet, csak a végtelenségig? Mi értelme lenne?
Egyáltalán ennek a rohadt földi életnek mi értelme? Én szeretek élni, de két éve még jobban szerettem. De ha nem lennének Ők, a családom, a barátaim, és akikért érdemes élni; már rég meghaltam volna.
Pesszimista vagyok? Vagy sátánista? Nem. Optimistán várom a holnapot, minden nap megnézem az emailjeimet, hátha kapok egy levelet, minden nap felébredek, hátha rájövök majd, hogy csak álmodok. Minden nap újrakezdem, és befejezem. Minden nap mosolygok, és megpróbálok valami jót tenni. Minden nap bízok, annyira reménytelenül bíztam abban a változásban..
Nem jön el, mostmár tudom. Hazugság volt, nem lesz változás, nem lesz megkönnyebülés, nincs menekvés, nincs jövő. És ezt mind optimistán állítom. Mi lenne, ha negatív lennék?
Változás... Milyen szép is lett volna. Egy pozitív változás.
De már látom, mi vár ránk. Örökkétartó állandóság.
Die Unendlichkeit ist nicht mehr weit
Die Unendlichkeit ist jetzt nicht mehr weit
Majd egyszer megértem. A létezés értelmét, nem csak az életét. A létezés több, mint az élet.
Majd egyszer talán 80 éves leszek, és elmesélem az unokámnak.
Majd egyszer talán 80 évesen felhívom, és elmondom neki, hogy sajnálom.
Sajnálom.
Hiányzik. Az idő múlásával egyre jobban, pedig fél éve azt hittem, 2009-ben már könnyebb lesz elviselni. De már megszoktam. Az egyetlen baj, hogy nem tudnék a hiányérzet nélkül élni. Annyira szükségem van rá, erre az érzésre, hogy távoltartom magam tőle. Soha többet nem fog tudni a titkaimról, de ott lesz az esküvőmön - legalábbis meg fogom hívni, ha lesz esküvőm -, ott lesz a naplómba vérrel írt sorokban, ott lesz az emlékeim között. Ő, és a hiánya. A hiánya erősebben. Még 'E' is ott van. Ugyanúgy. =)
Persze, hogy rossz a memóriám. Mindent el akarok felejteni, erre képeztem ki az agyam, a gyors felejtésre. Jó kis taktikám van, önkímélésnek hívják. Kár, hogy csak akkor nem válik be, amikor annyira szeretném.
Mi lesz, ha egyszer a gyűlölet elemészt?
Pedig.. elégedett vagyok a sorsommal. Én tényleg nem érdemlek többet, de ők? Legalább véget tudnék vetni mások szenvedésének. Legalább tudnék segíteni...
Nem értik, hogy fáj a tehetetlenség?
Andso... I've given up.
Smile, life is beautiful. Tényleg.
