A matekon első lettem. Fizikából meg D. Reni második. Borzalmasan unalmas volt, viszont láttam egy édes fiút. Nem fontos...
Aztán. Ahogy hazajöttem, és leültem a gép elé, elment a kedvem. Mindentől. Ez az érzés tényleg nagyon rossz, de már túlestem rajta. Szerencsére.
Keresztül a monszunon...Ezt a számot hallgatom.
Igaz, hogy hétfő van és délelőtt, én mégis itthon ülök. Ugyanis ma lesz egy verseny Kókán, vagyis kettő, matek és fizika, amire muszáj mennem.
A reggelem viszonylag jól indult. Elkísértem Petit az oviba anyával, aztán vásároltunk. Végigjártuk az összes ajándékboltot, hátha kapunk végre ...-ot,(az titok, hogy mit), de egyszerűen sehol sem lehet kapni. Az utolsó boltban láttunk egyet, de akkor meg megtetszett valami más, így azt vettük meg. Remélem, annak is tetszeni fog majd, akinek emlékbe adom!
Szóval, ugye mivel ma versenyre megyek, nem kell ott lennem a suliban. De én mégis be fogok menni! Persze csak németre. Témazárót írunk. Az utolsót Viki nénivel. Hiszen jövőre más fog tanítani minket, mert ő külföldre utazik. Épp azon gondolkodok, mikor kell elindulnom, ha a negyedik órára akarok beérni... Ja, meg, hogy tudok-e mindent. Vicces lenne, ha elszúrnám, pedig meg sem kellett volna írnom... Majd elmesélem, mi lett a végeredmény. Picit izgulok. De nem a fizika miatt, az cseppet sem izgat, a matek se, csak a német. Biztos menni fog, hisz tanultam... Igen, tanultam. Még reggel is.
Távol a kutyától, távol a szenvedő Tomitól és a történtekről mit sem sejtő Kyakho-tól, egy hangos nagyvárosban fiatal kislány üldögélt a hotelszobában. Édesanyja mosogatott, apja pedig most ért haza. Beszélgetni kezdett feleségével, majd nemtetszésének hangot adva összetört egy-két tányért. Az asszony jajjgatott, és menekült a lapátkezek elől, a lány pedig némán várta az egész végét. Mindig ez van. Minden nap. Kezdetben csak apróbb dolgokon vesztek össze, de az ellentét egyre inkább elhatalmasodott, a férfi pedig nem tudta haragját lecsillapítani. Még a 6 éves gyermeke sem érdekelte! Viki hiába sírt, és könyörgött, semmi. Semmi nem változott. És mostmár Bell sem lehetett vele. Az apa kihajította az állatot. Viki egyszeriben megelégelte a helyzetet. Ilyen szerencsétlen életet... Ő ebből nem kér.
Kinyitotta az erkélyajtót. Tudta, feladni soha nem szabad. Nem, ezt ő sem akarta. Aztán lenézett. 10 emelet magasan volt. Alatta számtalan autó, busz, melegen öltözött ember, zsúfolt hétköznap délutáni élet. Eszébe jutott, tegnap még nem egyedül bámészkodott. Hű társa, Bell mellette állt. De hol van ő már? Biztos meghalt. Apa csúnyán elbánt vele. Viki felmászott a korlátra.
- Megyek már, Bell. Kicsi kutyusom, mindjárt a régi lesz minden. Csak mi ketten. Megígértem. Emlékszel? Az első nap, amikor megkaptalak. Sietek. Öt, négy, három, kettő...- a gyerek visszaszámolt. Felkészült az ugrásra. -Egy.
Ennyi volt. Sebesen zuhant. Hat év az életből, bőven elég. Mi lesz ezután? Van még remény?
folyt.köv., Ja, és ez volt az utolsó darab. A folytatásban összeáll a kép...
Tegnap volt Peti ballagása. Nagyon ügyesen szerepelt, büszke lehet magára. Ezen kívül pénteken tartottuk a suliban a gyereknapot. Ja, mellesleg június elsején volt a névnapom. Vagyis ez a három mind egy napra esett. Meg a zongoravizsgám is, de azon nem vettem részt. Viszont Edina elhozta a bizonyítványomat, amibe a következőt írták:
A tantestület határozata: Alsófokú művészeti iskolai tanulmányait befejezte, a TK1/A évfolyamába léphet.
De nem fogok. Ez a hat év elég volt, befejeztem. Azért ez egy picit elszomorító, de pont jó. Hisz nyolcadikban épp bírni fogom az angolt az iskola mellett, a szinti már nem fért volna bele. Én döntöttem így, és nem bánom. Csak egészen picit hiányozni fog. Ahogy VeNus is. Ez egy felnőtt nő titkos neve, akit hamarosan elvesztek. Juli-t hallgatok. Szeretem ezt a számot. Szóval VeNus-nál tartottam. Olyan rossz lesz nélkülük. Jövőre én ballagok, DNG-be szeretnék menni, remélem sikerül a felvételi. De annyira nincs hangulatom most erről írni. Jól esik merengeni a jelenen, a jövőn, de nem az eszemmel, hanem a szívemmel. Ugyan az agyam örül bizonyos dolgoknak, muszáj örülnie, a lelkem mást érez. És nem nyomhatom el! Múltkor msn-eztem egy nagyon fura témáról. Üveggömbökről. Már számtalanszor eszembe jutottak azok a percek, amikre... olyan nagy szükségem volt! Bár ezt senki nem értheti, csakis én. Ez így van jól. Tehát nem magyarázkodok...
Abban az évben hideg tél volt, feketeség borult a tájra.
A fenyőerdő egymásba kapaszkodó fái kizárták a külvilágot és a fényt nyugalmas életükből. Az ágakon vastagon pihent a hó, a gyanta és a sötétség miatt a talajt száraz tűleveleken kívül semmi más nem borította. Egy ember nagyságú alak suhant keresztül a vidéken. Lába nem érte a földet, minden megerőltetés és segítség nélkül lebegett. Ruhája, csakugyan, mint teste, áttetszően fénylett. A rejtélyes élőlény szemei kéken csillogtak, és alig pislogott velük. Úgy tűnt, valamit vagy valakit keres. Aztán, hosszú percek múlva megállt, nem is mozdult, mintha kővé dermedt volna. Egy koros, magas lucfenyő irányába fordult. A törzsébe vájt lyukat nézte, amit valószínűleg bagoly vagy egyéb állat használhatott odúként. Megindult felé, feljebb emelkedett a levegőben, majd belenézett a mélyedésbe. Ekkor megtorpant. Előre nyújtotta hosszú, vékony karjait, és egy hozzá hasonló, csecsemő méretű lényt húzott elő a fa belsejéből. A picike teremtmény mozdulatlanul feküdt a kezek között, és alélten szuszogott. Egyre lassabban, egyre halkabban. A nagyobb alak szeméből üvegszínű és ólomsúlyú könnycseppek potyogtak tömegével. Letette az avarba a már halott testet, még egyszer utoljára megölelte, végül továbbszállt az ágakon át. Keserves énekbe kezdett. Lágyan, csöndesen dúdolt, talán a gyász miatt, talán azért, hogy meghallják, és ne kelljen egyedül lennie. Negyed órán belül még egy társát találta meg, és temette el. Közeledett az éjszaka. Fáradtan leült egy kidőlt rönkre, dalolt, és várt.
Ezzel egyidejűleg egy háromtagú család mókázott a tisztáson. Barátaikkal együtt hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek. A szülők büszkesége, a bátor, kamaszodó Tomi egyre közelebb került az erdőhöz. Valami titokzatos erő húzta, egy hang. Aminek forrását muszáj volt felkutatnia, különben nem nyugodott volna. Tomi megvárta a megfelelő pillanatot, és ugrott. Át az alacsony lombok között, addig fúrta magát, míg már semmi világosságot nem látott. Viszont lövésekre és sikolyokra lett figyelmes. Felismerte anyukája és édesapja sikítását, és tudta, valami borzalmas dolog történt. Hirtelen nem érezte magában azt a bátorító néhány szót, amit szülei mondtak folyton neki. Nem érezte a lángolásukat. A szeretetük ugyan megmaradt, de valahogy olyan távolinak tűnt. Tomit nem támogatta senki, rá kellett jönnie, veszélyes helyen jár, teljesen egyedül. Ennek ellenére nem hátrált meg. Folytatta útját egyenesen. Abba a bizonyos irányba, ahova a szíve és az a hang vezette. Egyre tisztábban értette a dallamot, és kezdett figyelni a szövegre:
- Elmentek. Egyedül vagyok. Meg fog ölni! Úgy, mint ahogyan a többieket is. Segítség…- zokogott lányhangon a furcsa, áttetsző lény. Tomi óvatosan közelített, kíváncsi volt a neki háttal álló alakra. Figyelmetlensége miatt megcsúszott a leveleken, és nagy zajt csapott. Az élőlény hátrakapta a fejét, és Tomit megpillantva a magasba emelkedett. A kamasz fiú pedig iszonyatos félelemmel és csodálattal követte tekintetével a mozgást. Nem bírta ki beszéd nélkül, na, és nagyon izgatta a különös dalszöveg, ezért megszólalt:
- Elnézést… nos, eltévedtem. Ki tudnál engem vezetni innen?- bátortalankodott. Várt egy percet, azonban választ nem kapott. Ekkor megint eszébe jutott a dal. Így ő is dúdolásba fogott. Elénekelte ugyanazt, amit előtte prózában szavalt. A lény most felé fordította füleit, majd felelt:
- Aki ide egyszer belép, többet nem jut ki. Sajnálom.- jelentette ki, és lejjebb ereszkedett, egészen Tomi szemmagasságába került.
- Ez biztos? Itt mégsem élhetek örökké!- ellenkezett a fiú. Partnere alaposan végignézett rajta. Fekete, felzselézett haj, szemöldök-piercing, farmer, bőrkabát, és meglepően vonzó arc. Ehhez képest ő… Kék szemei elbújhatnak a barna mellett, és… Minek is leírni, teljes egészében szinte észrevehetetlen. Pedig Tomi nem ezt gondolta. Szerinte a személy, akit lánynak nézett, gyönyörű és titokzatos volt. Nyilván, a fiú azt hitte, hogy aki vele szemben áll, ember. Honnan is kellett volna sejtenie, hogy egy érzés megtestesítője…
- Hogy hívnak?- kérdezett a lény.
- Tominak. Vagyis a nevem Csillag Tamás.
- Értem. Hát, akkor, szia Tomi. Én Kyakho vagyok… Hogy kerülsz ide?- barátkozott Kyakho, Tomi nem kis örömére és megkönnyebbülésére.
- Hangokat hallottam, és úgy döntöttem, kiderítem, honnan jönnek. Így bukkantam rád. És te?
- Én mindig is itt éltem. Három társammal együtt. A legkisebb volt Annie. A tőlem idősebbek meg Donan és Rams. Az emberek hoztak létre minket. Nem, nem tudományos kísérletekkel, hanem az érzelmeikkel. Annie vidámságból lett, örömből és hasonlókból. Donan, ah, őt a bátrak bátrának hívtuk. És Rams… maga a gonoszság, a gyűlölet. Egyszer majdnem legyőztük, de most visszatért. És megölte őket. Nincs többé Annie, Donan… Mind halottak! Már csak én vagyok. S ha nekem is végem, nincs többé semmi.
-Várj!- szólt közbe Tomi.- Nem eshetsz pont te kétségbe! Hisz, ha nem tévedek, te vagy a remény. Ugye? Mivel a remény sosem hal meg! Ez így igaz. Édesanyám minden reggel és este ezt súgta a fülembe. De sohasem hittem neki. A reményt nem tartottam fontosnak. És látod, nélküled én sem lennék már sehol. Csak a remény lehetsz. Ugye igazam van?
- Tökéletesen. Köszönöm…- és Kyakho újra zokogásban tört ki.- Ne haragudj, de úgy emlékeztetsz valakire, akit én… Hagyjuk. Aludnunk kell.- fojtotta a lány magába a szót, rádőlt a megilletődött Tomi vállára, és mindketten álomba szenderültek.
Tomi órákkal Kyakho után ébredt, ezért fogalma sem volt arról, hol lehet az a személy, aki nélkül ő csak félembernek érzi magát. Már percek óta törte a fejét a lehetséges megoldásokon, mikor suhogást hallott. A neszt Reménnyel azonosította, így üdvözlően megindult az irányába. Hamarosan egy alak bontakozott ki előtte a homályban. Nem sietett, kelletlenül húzta lábára nehezedő súlyát. Azonban amikor észrevette a tinit, gyorsított a tempóján. Egyre közelebb ért, és Tomi valamit furcsállni kezdett. Bárhogy is próbálta, nem látott keresztül barátján. Feketén ragyogott. Lehet, hogy nem is… Az idegen megragadta a fiú karját, és rátámadott. Rávetette magát Tomira, és belemélyesztette hegyes körmeit. A testből kiszivárgó vér lassan mindent beborított. Vörös lett a védtelen kamasz bőre, a ruhája, a talaj, de még a gonosz is. Tomi már ordított a fájdalomtól. Nem bírta tovább. Lelke már-már elhagyta… Még mindig lenne remény? Ugyan, felesleges…
Autók ezrei száguldoztak az úton. A járművek vezetői észre sem vették az egyik kanyarban vonyító sebesült kutyát. Az előbb dobta ki volt gazdája, miután az ártatlan négylábú kínok kínját szenvedte már el. Az ember nem lett volna hajlandó szegény keverék fajtájú állatot tisztességesen eltemetni, inkább kitette a házától kilométerekre. Bell nyüszített, az utolsó perceit élte. Várta a megnyugvást. Csak ez az őrjítő érzés tűnjön el! Haljon meg már végre! Úgy szeretné! Ha van igazság ebben az átkozott világban… És az utolsó nagy kérését meghallgatták valahol odafent, és teljesítették. Igen, látta magát, üres tetemét azon a helyen, ahol nemrég még kínlódott. Azonban most szárnyalt a széllel, amely messze-messze repítette fájó emlékeitől. Szabadulni akart. Azt szerette volna, hogy soha többet ne jusson eszébe a múltja. Imádott játszótársa, a kis Viki, hogy ugrált mindig vele! A régi szép történetek… Az az ember pedig miket tett! Hogy bántotta! Olyan kegyetlen az élet! Van még remény a folytatásra?
Talán, ha kitalálom a folytatást, leírom azt is. Egyébként ezt tegnap írtam. Nagyon béna?
Most olvastam el újra a Jert-es bejegyzést, és rájöttem, oltári borzalmasan írtam, mint egy barna Blondine. Körülbelül.
Jert. Így hívják azt a bandát, amit én találtam ki. Róluk szól a mostani regényem. A tagok: Jake-énekes, Emma-dobos, Robin-basszusgitáros, és Tom-gitáros.
Gondoltam, leírom a lemezen szereplő dalok címét:
1. Nélküled nem
2. A halál sötét angyala
3. A 10. emeleten
4. Suttogj!
5. Veszélyes zuhanás
6. Legeslegújabb kor
7. Változás
8. Az 5. évszak, sokadik gondolat
9. Jert
10. Van, volt, lesz-Remény
11. Az első pillanatban
12. Repüljünk együtt
Ennyi. Az én kedvencem pedig a 11. szám. De mindegyik a szívemhez nőtt valamiért. Hisz én alkottam őket! Meg az egész csapatot. Lassan már nem is tudok elszakadni tőlük. Teljesen belenőttem az életükbe. Imádok írni. Ez a történetem már a 240. oldalon tart, és még kb 100 oldal hátra van. Utána szüneteltetem őket, és belekezdek a legújabban kitalált mesémbe. Hármasikrekről fog szólni. Na meg Rómáról, szerelemről, kalandról... Remélem, tetszeni fog a barátnőimnek. A világnak... Hisz én nekik írok! Értük! Hogy olvassanak, megértsék, és tanuljanak belőle! Én ezeket már előtte megtettem. Vagy közben. Sokat gondolkodtam, például azokon, hogy miként szokjon le Tom a drogról, hogyan értesse meg Katie (ja, ő a manager, a főszereplő) a Jert tagokkal, hogy nem adhatják rögtön fel, hogy tanulja meg Katie a leckét... Szóval sok mindenem benne van. Ha lehet ezt mondani, a lelkem egy darabját ott találom. Az érzéseimet, véleményemet, és még annyit, amit úgy szeretnék most nektek leírni, de azt a 240 oldalt nem könyű elmesélni. Egyszer remélem, hogy nyomtatott könyv formájában elolvashatjátok majd. Addig is még annyit, jegyezzétek meg a legfontosabb, Katienek és Tomnak leglényegesebb mondatot:
Majd mindig csak a szívemre hallgatok!
Ez volt a fent említett tinik fogadalma, amit szinte lehetetlennek bizonyult betartani...
Nos, nem tudom, hol kéne kezdenem, hiszen ami Aggteleken történt, nagyon összetett és bonyolult. Veszekedések, békülések, eltűnésem, sírás... Időrendben a következő:
Péntek reggel indultunk, és a fél nap az utazással ment el. Mikor végre odaértünk, teljesen elámultunk, csodás játszótér, tiszta fürdő és vécé, normális faházak, ohne bogarak, kosz... Miután mind elfoglaltuk a helyünket, körüljártuk a falut. Felsétáltunk egy útvonalon a hegyekbe, ami a későbbiekben fontos helyszín lesz, lett, volt(?), majd hulla fáradtan értünk vissza. Reni, Niki und ich lesétáltunk a házaktól néhány száz méterre levő játszóra, ahol kb. egy óráig hintáztunk, valamint libikókáztunk. Szuper volt! Aztán Reni és én megnéztük a boltokat, s mivel jégkrém-imádó vagyok, nyilván azt is vettünk, na és megtréfáltuk az eladót. Ugyanis én németül beszéltem, Anke, így hívtak, míg D.Reni (Gabi) fordított. Fizetésnél a néni segíteni akart nekem a pénz átadásában. Szerencsére ment egyedül is, pedig nem volt egyszerű az euróhoz szokott fejemmel forintban gondolkodni:) Végül álanyanyelvemen elköszöntem. Lehet, hogy tűzzel játszottunk, hisz ha tud németül, pechünk van, de kockáztattunk, és bejött. Vacsora (bolognai) után fürödtünk, szórakoztunk a játszón, majd 11-kor (takarodókor) bezártuk az ajtót. Én az emeleten aludtam Lilivel, sőt, Reni is feljött, lent pedig Niki maradt. Olvasták a regényem vázlatait, amiket a jegyzetfüzetembe írtam (azt pedig az ugyancsak benne található dalszövegek miatt vittem el), fényjeleztek a fiúkkal, beszélgettünk, 3 óra körül lefeküdtünk. Fél hatkor felébredtünk, elkészültünk a teendőinkkel, reggeliztünk, utána Jósvafőre mentünk. A barlanghoz vezető út végén Tomi jött oda hozzám. Hülyeségeket hablatyolt, meg is kérdeztem szegénytől, ivott-e vmit, és ezzel előre siettem. De 5 perc múlva újra mellettem állt, csak hát akkora barom én sem vagyok, sejtettem, csapdába akar csalni, így nyíltan megkérdeztem: -Ki küldött? Dóri, Klaudia? Mit akarnak tudni? Pletykákat Liliről? Nem vok hülye Tomi, tehát hajrá, mondhatod!
Hozzáfűzném, Lili össze VOLT veszve Dórival és Klauval, velünk (D.Reni, Niki, én) aludt ez miatt egy szobában, vagyis házban... Én haragudtam Klaura, mert amióta megérkeztünk a szállásra, nem is szólt hozzám, szóval meglehetősen kibuktam, de azért mosolyogva vártam Tomi válaszát:
-Miből gondolod?-vigyorgott, és hasonlókkal próbált elkanyarodni az általam elétolt szakadékhoz vezető irányból, de nem hagytam. Végül kibökte, az érdekli, ki oldalán állok. Lili vs Dóriék. Kemény csata. Igazat mondtam, egyiken sem. Egy-két idióta téma után, amibe mindketten belevörösödtünk, elmentem. Gyanús... Ugyan gyorsan érdeklődtem Klaunál, mindössze annyit árult el, Tomi kíváncsi volt. Aha, pont az ÉN véleményemre, és azért küldött el a közelünkből mindenkit, mondván ez titok! Dehogy! Céljuk volt, tuti. és azóta sem jöttem rá, mi. Lényeg, Klau bizti hazudott!!! Furcsa, de a java csak most vezetődik be! Megcsodáltuk a cseppkőbarlangot, és haza is jöttünk. Persze ezek hosszú időbe teltek, de semmi számomra "olyan" nem történt, csak az, hogy Dóri nyomult Tomira. Azt gondoltam, Dóri még abban az órában szakít Milánnal, és összejön Tomival. Nem lett semmi, de ennek még nincs vége! A következő hetek akár még eseménydúsak is lehetnek! Sőt... Tehát, hazaértünk. Oda haza, a faházakhoz. Szabad program, ami alatt Reni és én lementünk vásárolni. Természetesen eleredt az eső, mi vártunk, hátha elmúlik, de amikor nem ez történt, futásba kezdtünk, und jól megáztunk. Persze 5 perc elteltével már nyoma sem volt az esőnek! Hajat szárítottunk, fürödtünk, meg vacsoráztunk. A negyed tányér paprikás krumplim elfogyasztása után megbeszéltük Renivel, hogy egy nagyot kirándulunk a fenti ösvényeken, 11-ig vissza sem jövünk. Fogat mostunk, elraktam a zseblámpát, a ház kulcsát (véletlenül), a mobilomat, és elindultunk. A következő részt pedig csak az olvassa el, aki közelről ismer, és általában meg is érti furi cselekedeteimet.
Nos, ezt nem lesz könnyű leírnom... Szóval, amint indultunk volna, megpillantottuk a többieket, vagyis Lilit, Nikit, Tomit, L.Dórit, V.Dórit, Klaut, meg mit tudom én kit még. Ugyanoda igyekeztek, ahova mi, így úszott az egész, legalábbis nekünk. Velük nem szerettünk volna menni, hisz nem hívtak, nem akartam akadékoskodni. Pedig inkább azt tettem volna... Úgy határoztunk, a másik irányba megyünk. Ugyanott lyukadtunk ki, mint a múltkori túrán, ismerős volt a környék. 10 perc múlva vissza indultunk, arra, amerre a "többiek" is, és reméltük, már nincsenek ott. Tévedtünk,hallottuk a hangjukat, erre én megfordultam, de Reni nem. És ITT szétváltak útjaink. EGYEDÜL folytattam a felfedezést. 15 perc elteltével a csillagokat bámultam azon a helyen, ahova legelőször feljöttünk. Csörgött a telefonom. Klau akarta, hogy menjek oda hozzájuk, rám várnak. A háttérben Tomi beszélt. El akart jönni értem, hogy odavezessen, már el is indult, de én elutasítóan nem-mel feleltem a segítségére. Csak tudnám, miért?
Negyed óra múlva megint telcsi, Dóri mondta ugyanazt, mint Klau. De nem érdekelt! Feljebb sétáltam, láttam is, hogy keresnek, ennek ellenére maradtam. Megint hívtak, Klau síró hangon könyörgött, menjek "haza", már tanárnőnek is szóltak, mindenki engem keres! Nem hittem el. Csak akkor ébredtem rá, én egy akkora barom vagyok, olyan szemét..., hogy ez borzalmas. Egyedül sétálok a sötétben, miközben ők azt hiszik, van vmi bajom! Ekkor elindultam vissza. Rohantam, így hamar ott álltam BoGa előtt. Leszidott, de nem mondott semmi különöset, csak megkérdezte, mi a baj. És nem tudtam rá mit mondani. Mérges voltam Renire, mert otthagyott, Klaura, mert elfelejtett, ...-ra, mert nem szeret, meg az egész világra mindenért. És mivel én vok Tündi, a kiismerhetetlen, ilyen hülyeséget vittem véghez. Szuper.
Már bent voltam a házban, Renivel és Nikivel beszélgettem, hallgattam a fejmosást, hogy kerestek, sírtak..., amikor muszájnak éreztem felhívni Klaut. Szerencsére felvette. Bocsánatot kértem, ő is, és meghallottam Tomi hangját. Nem tisztán, mire Klau megkérdezte, értettem-e, amit Tomi mondott. Nem, ezért megismételte:- Szia Tündi, szeretlek!!!!-ezt mondta! Kétszer is! Nem szeret, ezt tudom, de akkor is édes volt tőle. A többiekkel együtt keresett, és még ilyet is mond! Olyan aranyos! Ezután Klau elsírta nekem bánatát, aminek okát most nem írom le, mert túl komplikált, majd este sms-eztünk, és elaludtam.
Reggel elindultunk, megnéztük a mézeskalácsházat, ahol gyertyát készítettünk, majd vártunk a vonatra. A padra ült Reni, én, és a mellettem lévő szabad helyre Tomi. Persze leraktuk egymás közé a táskáinkat! Aztán beszélgettünk. Egy csomó mindenről, mit csináltam este, míg ők kerestek, ő utána mit csinált, meg ilyenek, és a végén szóba került az a téma, hogy mostanában néha hazudok. erre megkérdezte, neki is hazudtam-e. Töprengtem, és válaszoltam:-Igen.
Megjött a vonat, felálltunk, és megkérdezte:-Az volt hazugság, hogy szeretsz?-én meg csak néztem.
-Mikor mondtam ezt?-lepődtem meg.
-Hát tegnap este. Amikor én mondtam-emlékeztetett. Pedig akkor csak annyit szóltam, hogy én is! Azt nem, hogy szeretlek! És a kettő nem ugyanaz. Na, végülis úgy zártam le gyorsan a társalgás, hogy "bevallottam", nem akkor füllentettem. Valójában akkor, amikor érdeklődött, miért van a karomon ragtapasz, nem vallottam be az igazat, mivel csak viccből tettük fel rá. Én meg azt mondtam, megvágtam. Mért, mit tehettem volna? Ja, nos ez csak díszből van rajtam? Persze, nem égetem magam. Még most sem tudja az igazságot, de nyugodtam hihet, amit csak akar... Pedig szeretem, csak nem úgy...Hagyjuk...
Hazafelé már semmi sem történt, végig a fent leírtakon gondolkodtam. Szóval ezt a kirándulást szupernek könyveltem el. Tényleg az volt! Várom a folytatást!
Nagyon mérges vagyok! Holnap megyünk kirándulni, ez legalább felvidít, de ami az iskolánkban van, az kiborít: Egy tanár milyen jogon ordibál a diákokkal, ha azok nem csinálnak semmit?
Elmesélem: Én és egyik osztálytársam ellátogattunk evőszünetben a kicsikhez. Többen is voltak ott más évfolyamokból, mégis, amikor az a bizonyos osztálytársam belépett a terembe, hogy a barátjának adjon valamit, a tanárnő ordibálni kezdett vele: -Nem szégyelled magad, hogy mersz idejönni, nincs neked saját osztályod, hogy minket zaklatsz?...
Én meg álltam, és hallgattam. Aztán gyorsan eltűntünk a helyszínről, de a pedagógus még utánunk kiabált: -Nahát lányok, gyertek csak ide!
Na persze, még mit nem? Az előbb átkozott ki minket a törpéktől, erre most még vissza akar hívni? Megfordultunk, és otthagytuk. Azóta már tudom a cselekedetének okát, és... ezt nem érdemeltük meg! Micsoda nevelési forma...Mindegy, ilyen is történik néha. Néha? A hétfői eset a következő:
Lili evőszünetben becsapta az ablakot háromszor egymás után, jó erősen és hangosan. Egy perc elteltével Ica néni támadott be az ajtón: -Gyerekek, elment az eszetek? Úgy bevágtátok az ablakot, hogy lent hallottuk!-ebben igaza volt, de ami ezután jött, picit meglepett-Ki tette ezt? Jöjjön csak velem!
Milán megszólalt:-Ő ott, elöl-és ujjával mutatott a bűnös felé. Csakhogy ÉN pont az útban álltam. Az iskolatitkár felém fordult, és rámzúdított minden földi jót, ami eszébe jutott. Milán hamar közbelépett:-Nem ő, hanem az a kicsi ott mellette!-javított. Remélem, elég lesújtó pillantásokat vetettem Ica nénire. Ne engem szidjon! Ekkor Lilire nézett, és elszavalta ugyanazt, amit előtte nekem. Humoros helyzet!
Más témára térve, mint már említettem, holnap kirándulunk. 3napos lesz, az osztályommal. Már úúúúúúúúgy várom! Most épp anyuval pakolunk be a táskámba, remélhetőleg nem felejtünk el semmit. Majd ha hazajöttem, mindent leírok...
De egy valamit nem hagyhatok ki, méghozzá a matek-fizika versenyt. Azt hittem, pénteken lesz, vagyis amikor Aggteleken cseppkőbarlangot fogunk járni, de kiderült, június negyedikén, hétfőn fogják tartani, a zongoravizsgám napján. Abban azért bízom, hogy suliba mehetek, mivel aznap kedvenc tantárgyam van, amit utálnék kihagyni...
Nemrég jöttem haza zongoráról, és miközben kinyitottam az ajtót, letettem a táskám, köszöntem anyunak..., számtalan dolgon elgondolkodtam.
Főleg a V-vel kezdődő szavakon. Mivel a mi titkos ábécénkben V egy számunkra fontos fiú megfelelője... Ami először eszembe jutott, az a végtelenség. És itt van a többi:
vágyak, válasz, valóság, változás, varázs, vég(e), végzet, véletlen, vér, vihar, világ, villám, visszhang, víz, vonzerő, vulkán
Persze minden betűvel találhatna az ember neki kedves, félelmetes szavakat, nekem mégis ez a leg-leg.Valamiért ez. Az SZ úgyszintén. Hiszen az a hozzám legeslegeslegközelebb álló személy második neve. Vajon ki lehet ő? Nem lényeg. Vagyis nektek nem...
A következő téma, amire választ kerestem, az igaz szerelem. Létezik egyáltalán? Biztos. Csak nehéz rátalálni. Főleg, ha az ember vaknak tetteti magát. Nem szándékosan, de ezt teszi. Esetleg plátói "szerelembe" esik. Mondjuk abba az imádott énekesbe...Akitől majd elolvad, pedig nem is ismeri csak a tv-ből, újságból. Aztán, ha van egy kis esze az illetőnek, rájön a valóságra, és elkezdi sajnálni magát. Miért ilyen kegyetlen az élet? Pedig ha ez és ez lenne, így és úgy volna... Aha, csakis. Tehát így érez. És folytatja az álmodozást, igaz már nem boldogan, hanem reményvesztetten, kétségbeesve. De mi van, ha mégis rámtalál? Várni kell, igen. És telnek a hetek, hónapok, míg vár, az idő nem áll meg, a galamb nem repül a szádba! De ezt nehéz megérteni. Így vár. És nem ébred rá arra, hogy mennyi mindent csinálhatott volna, amíg csak várt. Elszálltak az évei, és ő egyedül van. Teljes magányban. Barátok nélkül. Pedig annyi jelet kapott, annyi szeretet vette körül, amire nem figyelt. Mert lehunyta a szemeit, és még csak nem is pislogott. Soha többet. Minden alakulhatott volna másként, ha nem önzőzik. Ha megkérdezi az ismerőseit, segíthet-e valamiben, ha megpróbál kitörni a maga köré épített fal mögé...De ő várt. Pedig tudta, hogy hiába...De várt...
Most visszatérve az én életemre, még mindig furán érzem magam. Nyilván, egy óra alatt nem múlhat el, de akkor is! Tudom,(ismerem magam,)valamin nem bírok túllépni. Új fejezetet kell nyitnom, de nem megy. A mostaninak még nincs vége. Hátra van a záró oldal, és egyre csak várat magára... Vajon még meddig? És miattam van ez az egész. ÉN nem akarom lezárni az előzőt. És már értem, miért: Fáj a búcsú. Legszívesebben megállítanám a másodperceket, az időt, hogy ne rohanjon ilyen gyorsan. De nem hallgat rám. Ő nem segíthet, ezt nekem, nekünk kell elintézni. Sikerülni fog. Tudom... Érzem...
Tündi vagyok...
Mostanában eléggé sok fura dolog történik velem, szóval picit össze vagyok zavarodva. Például, amikor egyik órán tegnap leveleztem e-vel, láttam, hogy mit ír a papírra(mivel előttem ül), és utána, ahogy elolvastam az üzenetet, nem is az volt rajta! Aztán megint írt, de azt, amit én 1 perccel előtte láttam! Ez hogy lehet?
Mindegy...persze nem ez az első ilyen eset...
Ma fényképezkedtünk Viki nénivel és a németesekkel. Berni problémázott, mert azt gondolta, őt nem szereti a tanárnő, erre én elmagyaráztam neki, hogy mennyire nem így van. Pont úgy beszéltem, mint Vn tegnap velem...