Zongora...
6 év az életemből... Szép volt. Köszönöm... Kicsit hiányzik...
Jó lenne a múltban lenni, ezek nélkül a terhek nélkül, amiket most cipelek. De a jövőbe szívesebben repülnék talán. Csak ne lennék a jelenben!
Áhh, nehéz ez... De egyszer véget ér. És akkor megkönnyebbülten fogok felsóhajtani...
El se hiszem! Annyira szuper dolog történt ma velem! Na, de kezdjük az elején:
Fél négykor csengetett Niki, mert elhatároztuk, hogy elmegyünk biciklizni, mivel egyedül voltam otthon, és köztudott, utálok egyedül lenni. Utunk Sápra vezetett, és miután kiértünk a földútra, lekanyarodtunk egy kis mellékutcán. Végül egy csodálatos tisztásra bukkantunk, messze minden emberi életre utaló jeltől. El tudjátok képzelni, milyen érzés, amiben részünk volt? Mintha... Mintha lebegnél, vagy repülnél. Erre annyiszor vágyok!
Békésen beszélgettünk, illetve hallgattuk a madarak muzsikáját, amikor megszólalt a mobilom. Mama hívott, izgatott, de sokkal inkább rémisztő hangon hadarta, hogy sürgősen mondania kell valamit, hívjam vissza vezetékesen. Mivel ez nem valósulhatott meg, azt kérte, hazafelé gyorsan menjünk be hozzá. Hulla fáradtan pakoltunk össze, és indultunk vissza. Csakhogy mamáék egy magas domb tetején laknak, ahova biciklivel felmenni olyan, mint 2 mázsa kővel a hátadon a Mátrában túrázni. Tehát majd bele döglöttünk, de végül feljutottunk.
Mondanom se kell, remegett a gyomrom, hogy vajon mi lehet az a halaszthatatlan sürgős valami. Mama megkínált finom sütivel, leültünk, és végre mesélni kezdett.
- Mikor megyünk Pesterzsébetre? - kérdezte először. Válaszoltam, és nagy megnyugvással folytatta:
- Akkor nincs semmi akadálya annak, hogy október 13-án Ausztriába menjünk?
Képzelhetitek, majd' kiugrottam a bőrömből. Tehát pár hét, és rettegj, Ausztria! :)
Annyira dühítő, amikor átvernek emberek másokat :(
Elegem van. Legyen szó bárkiről, ez annyira piszok dolog... Már nincs erőm írni, Babám rosszul van, meg én is, és elég volt ebből az idióta világból :(
Hiányzik, Vn is, meg Ő is :(
És annyi rossz... De tudom, hogy ezek csak azért történnek, hogy erősödjek. Hogy később a mégxarabbat is el tudjam viselni. De annyira fáj... A szívembe mar... Utálom :(
És semmi sem véletlen. Mondjuk nem érdekel, véletlen-e, vagy sem, ha nem kéne megvalósulnia, akkor miért lesz mégis úgy?
Ez zavaros, tudom :( De most K.O. Ich hasse dieses Leben :(
Áhh, már három oldalt írtam, de végül kitöröltem mindet. Kezdem megint elölről. Ma egy csomó dolog történt velem. Iszonyatosan fáj a derekam illetve a hátam, mert valamikor valahogyan meghúztam. Még tegnap. De azóta is fáj :S
Aztán volt egy jó pár hosszú és tartalmas beszélgetésem az Osztályfőnökkel, Anyuval, Barátnőimmel...
Úgyhogy eléggé kimerültem.
Végül rajzoltam. Szerintem nem lett annyira béna :) Persze messze nem szép :S
De Peti megdícsérte. Olyan büszke vagyok a testvéreimre! Imádom őket. Árad belőlük a szeretet...
Remélem,hogy valamiben ők is büszkék lehetnek rám...
Igaza volt XY-nak, példát kell mutatnom. Jó példát.
Igyekszek...
Csak, hogy soha ne felejtsem el. Az osztálytársaim számára átlagosan szörnyű óra lehetett a mai. De szuperül telt! Vagyis az én szemszögömből...
Kettesével kellett párbeszédeztünk, de nekem nem jutott pár. Így a tanárnő ült le mellém. Az én feladatom nagyon szórakoztató volt: Egy híres sztár bőrébe kellett bújnom. A választásom Bill Kaulitzra esett... Tanárnő meg önmaga volt, persze, mert nem készült órára :P
A lényeg, hogy németül beszélgettünk, és... hirtelen annyi minden eszembe jutott...
Vn természetesen. Hogy mindig vele akartam párban lenni. És most az utódjával voltam... És hogy tanulnom kell a németet Süksimért, meg magamért, mert imádom ezt a nyelvet... És hogy mennyire kedves ez a nő. És hogy milyen aranyos lehet a kisfia. És nyitottabbnak kell lennünk, hogy elfogadhassuk. Tudom, nem tökéletes. De senki sem az. És ari, ahogy németül dumál. Mert azért neki is új ez a helyzet, hogy általános iskolában kell tanítania... Ehhez még nem szokott hozzá. De csak idő kérdése...
Tehát a mai napon... valami megváltozott bennem.
Hogy mit érzek?
Voltatok már úgy, hogy valakit nagyon szerettetek, de el kellett szakadnotok tőle? Volt már veletek olyan, hogy a lelketek, a szívetek egy hatalmas darabja elhagyott titeket? Elment, Vele együtt. Mert mi valójában egy lélek vagyunk! Csak két testben. És most olyan nagy távolság került közénk! A lelkünk csak lebeg a levegőben, céltalanul, hol itt, hol ott, hol nálam, hol nála, repül, ha szükségem van rá, ha szüksége van rá... És ha egyszerre hívjuk? Akkor jön egy érzés... Amely sírásra késztet, de nem tudjuk eldönteni, hogy bánatunkban, vagy örömünkben sírunk-e. Csak hiányzik nekem, és hiányzok neki. Tudjuk, érezzük. És ha egyszerre hívjuk, akkor belelátunk egymás gondolataiba. És megértjük: nem tudunk elszakadni.
De nem is akarunk...
Hát így érzek én most. Ne próbáljatok utánozni, mert igaz, hogy egy év múlva újra találkozni fogunk, de addig el kell viselni azt a borzalmas érzést.
És igen, tegnap elkezdődött... December 20. Eddig kell kibírnom, aztán meg nyár végéig...
De menni fog... Mert itt vagytok nekem TI.
Klau, Anna, Niki, Reni, Nóri, Viry, a családom...
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, (Petőfi Sándor-Szeptember végén) Man kann nicht immer nur ins Kissen weinen... De... Mégis... Áhh, mindegy... Legalább egy valaminek örülök: Igazam volt Süksivel kapcsolatban ;) Ha nagyon szomorú vagy, igyál kakaót, és rögtön jobb lesz minden. Ma már a negyedik pohárnál tartok xD Ja, köszönöm a kommenteket, minden kedves olvasóm támogatását, biztatását! THX :) És jó utat Vn-nek (L) :) Karácsonykor találkozunk, ha nem előbb. Jut eszembe, rohanok írni a regényem, hogy túljussunk a következő - és talán utolsó előtti-előtti - lépcsőn.
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár,
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Csöngetnek. Rajtam póló. Felkapok egy kardigánt, x@rakodok a cipzárral, kulcs sehol. Előhalászom a kabátom zsebéből (a kulcsot), max hangerőn bömböl a Vorbei persze, beengedem a két férfit, meg egy kisgyereket, akik egy ronda nagy tévét hoznak apának. A kutya idegbeteg lesz, és ugrál, ezért megfogom a nyakörvét, mire köhögni kezd. Akkor jövök rá, hogy majdnem megfojtottam xD, gyorsan elengedem. A tévé nem fér be az ajtón, anyuék ugyenbár sehol. Azt mondják a férfiak, nyissam ki a mellette lévő ajtót. Oké, 2 perc ügyetlenkedés után kinyitom. Cipelik a tévét, kerülgetik a kutyát, és rátaposnak a macska lábára, aki beszalad az előszobába, ami számára tiltott hely, és bemászik a függyöny mögé, majd kaparni kezdi a falat.
Nyávog is, mint akit nyúznak, én meg vörös fejjel mondom, hova tegyék a tévét. Aztán kimegy a bácsi, hogy behozzon valamit, bejön a gyerek, de nem veszem észre, és leordítom a macskát, hogy tűnjön kifele, de nem mozdul. A gyerek megkérdezi, ez a házunk? És bemegy szétnézni. Fél szemmel figyelem, nehogy elcsenjen valamit ugyebár, és várom az apját. Hirtelen kirohan a fiúcska, hogy ő siet ki az apuhoz meg anyuhoz. Elgondolkodok, melyik bácsi lehet az anyja, de végülis mindegy...
A bácsi behoz egy távirányítót, és a mobilját. Elkezdi diktálni a számot, megkérdezi, írom-e. Felelem, hogy nem. Jó, bejövök, előkotrok egy papírt, macska keservesen nyávog, leírom a számát. Elbúcsúzik, de előtte udvariasan visszacsinálja az ajtót. Kikísérem őket, jövök be, csapom be az ajtót, de nem megy. Mi a frász baja van? Persze, a férfi el***ta. Oké, elölről kezdem. Beverem a falba. Akkor nézem, macska a függöny mögött továbbra is. Odasétálok hozzá, és elküldöm a ****ba, aztán kidobom a házból.
Bejövök, halálra idegesítem magam, mert meghallom, hogy lesz valami a tévében, amit nekem feltétlenül néznem kéne, de nincs meg az a csatorna. Bosszankodok. Eljön a 6 óra, negyed 7, anyuék sehol, pedig akkorra ígérték magukat! Mama felhív, hogy hol vannak, mert hallott egy szirénázó mentőautót, ami a halastó felől jött, és apát nem éri el. Megpróbálom én is felhívni, felveszi, és azt mondja, mindjárt hazaérnek. Szuper, nem érdekes, hogy addig is ezerszer kaptam idegösszeroppanást! Hazaérnek, én pedig megírom ezt. Ha ma még valami történik, beleugrok a Tápióba! :@
Írtam egy nagyon hosszú blogbejegyzést, lassan haladtam vele, mert sokat gondolkodtam rajta, de végül kitöröltem. Most kezdem újra...
Egyedül vagyok itthon.
Utálok egyedül lenni. Hiányoznak a barátaim, meg a család... (Lehet, megyek Nagymarosra :D) És a mai nap egyébként is pocsék.
Nem tudok írni, nem vagyok rá képes... Weil das der letzte Tag ist :( Mert ez az utolsó nap :(
Nem nőtt hirtelen akkorát az egóm, nyugi, csak ezt a dalt hallottam ma egy kávézóban az 5. kerületben. Ugyanis városmisszión voltam Vivivel, Ágotával és Babámmal, akik hihetetlenül nagy arcok! Már alig várom a németországi utunkat Klauval, aki szeretne jönni, várjuk a jelentkezését, persze előtte túl kell esnie egy alkalmassági teszten :P
Itt az idézet, amit onnan "szereztem":
"Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket."
1Jn 4, 19
Annyira szuper nap volt... Találka Zolával (a vivából), Csonka Andrással... :D
Egy másik idézet pedig, amit Nóritól kaptam, köszönöm neki (L) :
"Ahhoz, hogy valami a jövőben bekövetkezhessen, elég hinni benne, hogy elkerülhetetlen."
Ich bin da, wenn du willst, ganz egal, wo du bist...
Tokio Hotel-An deiner Seite
Azt hiszem, már nincs mit írnom. Egy szó, egyetlen szó úgyis mindent elmond, nem? Az a szó, melynek varázsa van. Mely véd, vigasztal, erőt ad... Csak elő kell idézned a nehéz napokon, és máris jobb lesz minden. Eszedbe jut Ő, aki mondta, és csökken a fájdalom. Illetve erősödik, de átformálódik. Azzá...
Ez a szó, legyőzheti a többit. Nekem fontos. Remélem, neki is. Vagyis neked is...
Ez a szó... Nem is szó talán, hanem annál sokkal több. Egy érzés... Szín, és még annyi megfogalmazhatatlan!
Egy ajándék. Ajándék az élettől és Istentől. Látom... Tündöklik, és vezet az úton. A jó úton.
Ez a szó...
Ez az érzés...
Szeretet...
Ezt az idézetet köszönöm Saint-Exupérynek, és Vn-nek, mert nélkülük nem olvastam volna el időben. Tudom, hogy nem ma kellett volna írnom, de mégis úgy döntöttem, ma teszem. Ne kérdezzétek, miért... De ezek a napok nálam már csak egy dologról szólnak: a búcsúról...Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt... - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlóak a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondaná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt, néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél...
"A szeretet olyan, mint a háború.
Elkezdeni könnyű, befejezni nehéz."Ann Brashares
Szerda van. Három percbe telt, míg erre rájöttem. Hulla fáradt vagyok, de nagyon boldog, mert mehetek szombaton a városmisszióra!!! Annyira várom!
Írtam a másik blogomba az iskolákról. Ha valakit a "tanulós, gondolkozni képes énem" érdekel, megnézheti.
Most kellett volna nem rég hazajönnöm angolról, de mivel a tanárnő irtózik a betegségektől, nem tartotta meg nekem az órát, mert nem akar beteg lenni. Ja, persze azért van ez, mert én beteg vagyok xD...
Már hiányzik Vn. Jaj, anyám, mi lesz egy teljes évig? :) Hihi, fogjuk magunkat Klauval, és elmegyünk meglátogatni. Persze csak Németország bejárása után :P
Ha valamit nagyon-nagyon akarsz, az előbb-utóbb sikerülni fog! Nincs igazam? De :D
"Könnyek gördültek szép szemedből,
Reszketve nyúlt felém kezed,
És elválánk némán zokogva,
És szívünk mélyen vérezett."Bajza József
Volt egyszer egy felhő. Már igazán megszívta magát esőcseppekkel, dagadozott tőlük. A cseppek egy közösséggé váltak, és megszerették egymást. Soha többé nem akartak elválni. Jól érezték magukat, szükségük volt a másikra. Kézenfogva ugrándoztak, szeretetben éltek... Azonban a felhő már nem bírta el a saját súlyát, és esni kezdett. Nyári zápor lett, az esőcseppek hullottak, egyenként, külön-külön. Tudták, már nem fognak találkozni. Nem lesznek így együtt soha-soha! Az óceánba hullottak, és eggyé váltak a vizével. Megsemmisültek, de újjászülettek...
ThxVn
Ne kérdezzétek, mért írtam ezt a történetet, csak leültem a gép elé, és jött... vagy hogy mondjam...
"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, (Pál apostol első levele a korintusiakhoz Részlet) A szeretet himnusza... Milyen szép... Eredetileg Villontól akartam idézni, de végül valahogy rátaláltam erre, és magával ragadott. (Mellesleg a Villon-vers nem tetszett, mert utána néztem, és rájöttem, hogy az eleje, ami úgy bejött, az valójában egy herceg költeménye. És Villon ezt folytatta, mert egy versenyen ez volt a feladat. És a folytatás már nem olyan jó...) Megint van ihletem is, vagyis folytatom a regényem :) Kezdek kicsit "felvilágosulni". Na nem úgy, mint a történelemben, abban a korszakban a felvilágosult írók, költők, hanem... Máshogy :) Silbermond:Symphonie Jelenleg nem találok ennél szebb számot... Furcsa érzésem van... Valaki iránt, aki... Ez titok... :)
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik."
Tegnap túlzásba vittem. Lehet, hogy van háború, de én nem vagyok benne. Kiléptem, mint Oroszország az I. világháborúból. Nem tudom, hogy a betegségem miatt, vagy miért, de kicsit elvesztettem a fejem. Mert fontos, hogy vannak bizonyos határok, amikről nem szabadna elfeledkeznem. De én mégis megteszem! Ezek a határok, amiket bűn átlépni, mert az egyenlő a tiszteletlenséggel...
És utálom az ilyen embereket (,tetteket). Nem akarok közéjük tartozni, pedig az út, amire tértem, hozzájuk vezet. Ezért is vissza kell lépnem, fordulnom, mert ha nem, akkor el fogom veszteni őt, akit nagyon szeretek. És magamat is, az igazi énem!
Változok, folyamatosan. Bátrabb lettem, erősebb, kitartóbb, makacsabb, mint régen voltam. Viszont ezeknek a tulajdonságoknak sorakoznak a hátrányai! Már nem is látom a végüket...
Jó lenne, ha megtalálnám az arany középutat... Igyekszek, azt hiszem, jobb ez így. Szükségem van rá...
Tegnap este sokat gondolkodtam. Kezdek rájönni, hogy mindenben NEKI volt igaza, pedig én szentül hittem, hogy az a helyes, amit én állítok. És most... Kezdem felfogni, hogy ő csak jót akart, amikor azt hittem, megsért, csak segített, amikor azt hittem, hátbatámad... És mit kapott tőlem cserébe? Sok-sok fejfájást... fájdalmat. És mit adott ő nekem? Fényt. Erőt. Szeretetet. Törődést. A kis herceget... Annyira köszönöm... mindent...
Igen, úgy látszik, egyesek miatt muszáj elmagyaráznom, hogy:
Nem vagyok hülye, tehát hiába próbálsz átverni, nem fog sikerülni!
Kedves blogolvasó, szinte biztos, hogy ez most rád vonatkozik, kivéve ha nem tartozol a VIP-be, vagy nem vagy idegen. Tehát. Egyet kérek:
Ha valami problémád van velem, akkor tedd már meg azt a szívességet, hogy elém állsz, és a szemembe mondod! Mert tudod, nagyra értékelném. És a társad is, te is, a hátam mögötti szervezkedés pont a te kis sunyi stílusod, igazán szuper. Ja, meg a kibeszélés...
Örülök, hogy ilyen jól megértitek egymást. Ja, leírjam, kik vannak a VIP-ben? Áhh, nem könnyítem meg a dolgotokat abban, hogy segítek kideríteni, vajon rátok céloztam-e, vagy esetleg másokra...
Szóval nyugodtan fel lehet hívni mobilon, meg lehet keresni msn-en, vagy e-mailt is írhatsz, amiben mindent a fejemhez vághatsz! Nem fog érdekelni, persze a hibáimból megpróbálok tanulni, na de ha ezeket a hibákat eltitkolod előttem, szerinted hogyan kéne őket kijavítanom?
Igaz, előttem semmi nem maradhat titok, sajnos belelátok a fejetekbe, sorry. Hihetitek, hogy ügyesen kijátszotok, de hiába! Mert én tudok mindenről! Hümm, mivel én nem vagyok átlagon aluli, és nem eszek füvet sem, meg nem múú-zok... Mindegy, remélem megértettétek, mire akartam ezzel célozni.
Szép napot!
Ui: Várom a kommenteket, leveleket, e-mail-eket, msn beszélgetéseket, hívásokat, meg bármit! Vagy ennyire gyávák vagytok? Én nem akartam háborút!
Niki és én ma bicikliztünk. Vagy 2,5-3 órát folyamatosan! Egészen el a halastóig Sápon. Annyira szuper volt! Tudjátok, mit éreztem? Hogy ahogy szárnyalunk, eltűnnek a problémáim. Ez egyfajta menekülésnek tűnhet, de mégsem az, mert megint itt vagyok, visszatértem a normál kerékvágásba, de a szünetre szükségem volt :)
És most megkaptam. Olyan csodálatos érzés... Megnyugvás, miközben Klaunak és magamnak szurkolok :D. Többet nem is írok erről az útról, mert megfogalmazhatatlan...
Sajnálom, meghatározhatatlan ideig nem leszek msn-en, mert ha apán múlna, már msn-em se lenne, szóval hogy megcsinálja, azért nagyon könyörögnöm kell, de nem hiszem, hogy sokat elérhetek :( De a mobilszámom mind tudjátok, meg az e-mailt is, úgyhogy...
Ja, annyi lenne az egész, hogy telepítse az új verziót, hogy be tudjak lépni :) Mert én nem akarok semmit sem elrontani, ezért rábízom :)
Mellesleg azt hiszem, beteg leszek, illetve már az is vagyok... Kicsit lassan gépelek, mert "csuriban" a kezem, hisz szorítok babámnak :)
"A szeretet többet ér a hosszú életnél. Istennél nem az idő számít, hisz az örökkévaló. Nála csak a szeretet számít."
Kis Szent Teréz
Nagyon szép volt a ma... Szép... De azt hiszem, összezavarodtam...
Értenem kéne, de nem megy. Bele kéne látnom a fejébe, de nem bírok. Át kéne éreznem, a szemszögéből nézni a helyzetet, de... Nem vagyok képes rá. Ez elkeserít, és kezdem elveszteni... Felesleges már bizakodnom! Ostobaság, amit csinálok. Küszködök magammal, próbálok felülkerekedni a sorsomon, akarattal, de tudom, hogy magunknak teszek rosszat. Igazán nem így kéne ennek lennie...
Nagyon sajnálom. Nem vagyok hozzá elég... Nem érdemlem meg. De talán egyszer... Egyszer majd megértem, mi miért történik, és rájövök, hogy így kellett lennie...
Menni akarok. El. Felőlem bárhova, bárhogy, halottként, testetlen lélekként... Menni, és látni. Amit akkor nem vettem észre. Amire akkor nem figyeltem. Nem is menni, hanem repülni. Vagy lebegni. A víz felszínén. Csukott szemmel, mosolyogva... De visszatérnék. Azt hiszem.
Die Wunde bleibt für immer... Az én sebeim nem gyógyulnak be, nem... Már túl mélyek. Sajnálom. Az emlékek pedig nem halványulnak...
Menekülnék, gyáván, tudom. De a maradást nem bírom elviselni! A tétlenkedés megőrít!... Egy kis idő, pihenés... Szükségem van rá.
Eltűnni... Megszűnni... Nem létezni többé... Feladni... Hisz mi értelme lenne a reménytelen küzdelemnek? Semmi! Csak még több keserűség, kín...
És én választottam... Nem tudok elmenekülni, pedig nagyon szeretnék. De bennem van, hogy muszáj folytatnom, itt, így. Még tűrni egy kicsit... Tűrni, szenvedni, kínlódni...
De meg fogja érni. Tudom. Nem lesz hiábavaló. Még leszek boldog az elkövetkező években. Tiszta szívből nevetni... Már várom. És átlépjük a lépcső első fokát...
(Akinek meg az a véleménye, hogy bolhából csinálok elefántot, marhára nem ismer, és nem ért! És nekik mondom, nem kérdeztem őket! Mert a károgásukra nincs szükségem...)
Még egy év... Jaj, olyan nehéz lesz... De kitartok, értünk kitartok, Kádi, Vn, és magam miatt. Szeretlek titeket!
Az új német tanárnő még nem igazán ismer minket... :)
A mai óra így kezdődött:
- Ugye nektek ígértem dolgozatot az igék múlt idejéből? - kérdezi a Tanárnő. Igen, nekünk, dehát... nem igazán akartuk megírni...
- Nekünk? - mindenki nagy szemekkel, üres tekintettel. - Nekünk nem mondott semmi ilyet...
A dolgozat elmarad, mert Ramóna néninek eszébe jut, hogy akkor biztos egy másik osztálynak... xD
Aztán a leckét ellenőrizzük, 50 percen keresztül... Az utolsó 3 mondat van már csak hátra.
- Gyere Dávid (P.) a táblához! - Tanárnő. Pont Dávidot hívja XD
Dávid kisétál, összehozza szóban a mondatot, és elkezdi írni. De nyikorog, és ez szörnyen idegesítő.
- Tanárnő, kérem, szóljon Dávidnak, hogy ne nyikorogtassa a krétát! - Berni, Ramóna néninek (huhh, de idétlen így ez a név... még nem szoktam meg)
- Dávid, ne nyikorogtasd légy szíves a krétát! - Tanárnő. Aztán jön a "sein", vagyis a létige ragozása. De szegény Dávid nem tudja :S. Ugyancsak szegény tanárnő vörösödni kezd, de még bírja... A feladat utolsó részéhez kihívja Bernit. Ő meg felírja a táblára:
"Um 10 war sie um 10."
Az eredeti mondat így hangzott: Um halb 10 ist sie zu Hause. (Fél tízkor van otthon.) Ezt kellett múlt időbe tenni. Berni mondata ennyit jelent: Tízkor volt tízkor.
Huhh, mi annyit nevettünk azon az órán... De a tegnapom akkor is pocsék volt. Az a nap... xD
Most meg Silbermond-őrületem van. Vagy hogy nevezzem azt, amikor semmi mást nem vagyok hajlandó hallgatni? Még drága Billem se... xD
"Und ich kämpf mich durch die Nacht.
Bin unter Tränen wieder aufgewacht.
Ich krieg' Dich nich' aus meinem Kopf und dabei muss ich doch!"
Nos, szörnyű kedvem van, jobb, ha hozzám se szóltok. Szégyen, hogy nem tudtam előre, ma van ez a nap. Sírok, sírok, és sírok, pedig tudom, hogy ez nem old meg semmit. Boldognak kéne lennem, de... Nem megy! Zenét hallgatok, Silbermondot...
...Nem tudom, miért. Nem értem. Már semmit sem értek. A világ annyira bonyolult! Egyáltalán nem izgat az anyagcsere, a részecskék, meg a régmúlt, mikor itt a jelen, és számtalan probléma, meg jó/rossz dolog, és annyi minden. Persze, művelődjünk, de ez mikor fog megtanítani arra, hogy miként viselkedjünk bizonyos helyzetekben? Nem etikára és erkölcstanra gondolok...
Teljesen másra. Talán nem is érti, aki nem érzi...
Vannak olyan emberek, akik különösen közel kerülnek hozzám. Túlságosan is. Mert igazán szeretni fogom őket, és nehéz lesz beismerni, hogy... egyszer ennek vége lesz. "Mert nem is!" Állítom. De muszáj magamba néznem. Nem tarthat örökké!
Bár... A kettőnk közti kötél nagyon erős. Szinte lehetetlen szétvágni. Nem bírod sem ollóval, sem puszta kézzel, sem furfanggal és logikával... Viszont... Nem tudom!!! Tanácstalan vagyok. Segítség... mert... süllyedek. A szívembe markol, szorít, és nem enged. Megfojt. De nem fog legyőzni, mert nem veszhetek el. Tudom... Ez az érzés...
Néha tényleg jobb lenne nem létezni. Csak eltűnni pár napra mindenki elől. Pár napra, vagy... örökre...
BOLDOG NÉVNAPOT, NIKI!!!!! Nagyon-nagyon-nagyon!
Annyira boldog vagyok, mert kaptam néhány Silbermond számot!! Imádom Nórim, és mindenkit :) Holnap nehéz német óránk lesz XD...
Csak mondd el nekem, mi történik velünk. Egyszerre teljesen idegennek tűnsz. Miért nem érzem már jól magam, amikor a karjaidban fekszek? Mindegy lett, mi történik velünk? Hova akarsz menni? Már alig látlak. A hiúságunk áll az útba, nem akartunk mindent merni, elárulni magunkat. Reméltem, valóban mindent el tudunk viselni...
Symphonie, és csend lesz körülöttünk. Mert itt állunk az esőben, és már nincs mit adnunk egymásnak, és jobb, ha mész. Mert itt az idő, beismerem, hogy nem megy, nincs mit beszélni, mert ha csak esik, jobb, ha feladjuk.
És összetömörül felettünk a csend, már egy szavad sem értem, amit kiejtesz, túl sokat próbáltuk, miért nem sejthettük ezt?
Nem lesz könnyű mindent belátni...
Symphonie... Valahol zátonyra futottunk, és így nem megy tovább, a befejezés már rég meg van írva, und das war unsere Symphonie... és ez volt a mi szimfóniánk...
( Sorry, nem pontos fordítása az eredetileg német dalszövegnek, dehát én csináltam egyedül :P. A lényeg meg kb ugyanaz... Peti bácsi mondta, hogy fordítsam le következő órára, és nem veszítettem vele :) )
Szörnyű érzés lehet. Hiába vannak a barátok, egy ekkora traumát nagyon nehéz feldolgozni. Elhiszem, és próbálom megérteni. És szeretném, ha tudnád: rám mindig számíthatsz, bármikor, bármiben.
Tiszta szívemből kívánom, hogy rendeződjön végre a helyzeted, és tudom, hogy előbb-utóbb sikerülni fog, mert sikerülnie kell! Csak kitartás, erő, önbizalom, és remény. Hajrá :)
Hát, a többieknek csak két idézetet szánok mára:
"Ich will nur frei sein, Noch einmal frei sein, Nur einmal frei sein, Lass mich fallen!"
( Csak szabad akarok lenni, még egyszer szabad, csak egyszer szabad, hagyj zuhanni! )
"Ihr letzter Traum bleibt ungeträumt..." ( Az utolsó álma megálmodatlan maradt...)
Nagyjából a fordítás, de német eredetiben szebb.
"Egy-egy áttörési kísérlet során előbb órákon és napokon keresztül lőtték szünet nélkül a nehézfegyverek ezreivel a kijelölt területeket, majd emberek tízezreit küldték harcba, akik elfoglalták ugyan az első, második, s gyakran még a többi lövészárkot is, de végül is megrekedtek."
Idéztem a töri könyvünkből. Ha valaki érti ezt a csodálatos mondatot, szóljon, és magyarázza el, mert szerintem irtózatosan kínaiul van megírva...
Még mindig fáj a fejem, de annyira már nem vagyok rosszul, mint tegnap voltam, például már nem is szédelgek, és hányingerem sincs... :)
Vergessene Kinder - Ezt a számot hallgatom, csak ezt. Olyan gyönyörű...